2014. március 15., szombat

A HALÁL ELŐ- ÉS UTÓÉLETE HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYEK


"Én ámulok, hogy elmúlok" (József Attila) A múlandóság döbbenete négy szóban. Egy életnyi rövidségű kijelentés, ami mögött évezredek megválaszolatlan kérdései tornyosulnak. Mi történik velünk, ha meghalunk? A halál végleges megsemmisülés, vagy létünk valamilyen formában folytatódik? Egyáltalán: mit jelent az, hogy meghalni? Ezeket a kérdéseket - előbb vagy utóbb - mindnyájan feltesszük önmagunknak - és egymásnak. Választ kapni rájuk nehéz. A halál titokzatos, misztikus. Kifürkészhetetlenségéről így ír a Gilgames eposz: Ember-e még, mondd a halott is? Ugye, hogy nem? Ő már nem ember! Alvóhoz hasonlít - de mégsem! Aki meghalt, nem álmodik már! Szoborhoz hasonlít - de mégsem! Holt kő az, de nem is volt élő! A halál mindenhez hasonlít, de nem azonos semmivel sem." A halálnak ez a titokzatossága minden bizonnyal jelentős szerepet játszott abban, hogy Raymond Moody 1975-ben megjelent "Élet az élet után" című könyve rendkívül nagy feltűnést keltett. Moody az ősi kérdéseket új oldalról közelítette meg. Könyvében 150, a klinikai halálból visszatért ember élmény-beszámolóját gyűjtötte össze. Felfigyelt ugyanis arra, hogy ebben az állapotban egyesek sajátságos jelenségeket tapasztalnak, amelyek - az egyedi összetevők mellett - minden esetben tartalmaznak állandóan visszatérő elemeket is. 15 ilyen jellegzetes komponenst különböztetett meg, és ezek alapján összeállított egy elméleti modellt arról, hogy mit tapasztalhatunk a klinikai halál állapotában. "Egy ember haldoklik. Testi nyomorúságának csúcspontján hallja, amint az orvos őt halottnak nyilvánítja. Egyszer csak egy kellemetlen zajt: átható, sivító harsogást kezd hallani, és azonnal az az érzése támad, hogy nagy sebességgel rohan át egy sötét alagúton. Aztán hirtelen saját testén kívül találja magát, de ugyanabban a környezetben, mint amiben az előbb volt. Mint szemlélő, bizonyos távolságból nézheti saját testét. Tartózkodási helyéről szemlélve kellemetlen érzések töltik el, amikor látja testének újraélesztési kísérleteit. Egy idő után összeszedi magát, és egyre inkább alkalmazkodik ehhez a különös állapothoz. Észreveszi, hogy még mindig van "teste", de az tulajdonságait tekintve lényegesen különbözik a fizikai testétől, amelyet elhagyott. Hamarosan új események történnek. Más lények közelednek a haldoklóhoz, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt rokonok, barátok szellemét pillantja meg, majd egy szeretetet és melegséget árasztó Fénylényt, amilyent ő még nem látott. Ez a lény - szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, melyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét, mint egészet értékelje. Segít ebben az, hogy a Fénylény életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz, vagy határhoz közeledne, mely nyilvánvalóan a földi élet és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küszködik ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, a szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével és él tovább. Később, amikor megpróbálja másokkal közölni élményeit, nehézségekbe ütközik. Először is nem találja a megfelelő szavakat, melyekkel a földöntúli eseményeket és élményeket kifejezhetné, aztán az emberek kinevetik. Majd lemond arról, hogy ezeket másoknak is elmondja. Az élmény mégis nyomokat hagy az életében, nevezetesen: hatással van életvitelére, megváltozik gondolkodásmódja, és másként értékeli a saját és a más emberek halálát." Ilyen teljes és részletes élmény a gyakorlatban ritkán fordul elő. A beszámolókra általában az jellemző, hogy ennek csak néhány elemét tartalmazzák - kibővítve egyedi jellegzetességekkel. Hogy milyen a valóságban egy - Moody közkeletűvé vált kifejezésével élve: - halálközeli élmény, hogy mit tapasztalhatunk a halál kapujában, arról néhány magyarországi beszámoló részlete tanúskodhat.1 - „Mondta az altatóorvos, hogy számoljak, de én már egyet sem tudtam számolni, azonnal elkábultam. Azt vártam, hogy majd minden elsötétül előttem, de e helyett azt láttam, hogy nincs is olyan sötét. Úgy éreztem, hogy haladok előre, de nem tudom, hogy hogyan haladtam, mert nem lábon, hanem inkább úgy lebegve. És ahogyan mentem előre, egyre erősödött a világosság. Később már nem is világosság volt, hanem fény, szinte vakítóan erős fény. Akármerre néztem - le, föl, balra, jobbra -, mindenütt ezt a fényt láttam. Nagyon békésnek és boldognak éreztem magam. És amikor a legerősebb volt a fény, valahonnan egy kérdést hallottam: Mit hoztál magaddal az életedből?" - „Levetítődött előttem az életem. Kívülállóként néztem - valahogy úgy, mintha egy körpanorámán három-dimenziós filmet látnék. Itt még az anyaméhből bújtam ki, amott már iskolás voltam. Láttam, ahogyan rosszalkodtam - verekedtem a fiútestvéreimmel - ahogyan anyám felelősségre vont..., mindent, mindent. Az ember élete nyitott könyvként van ott." - „Olyan zuhanó érzést éreztem - mintha valamilyen csőben zuhannék, aminek nincs fala. Egyre gyorsuló sebességgel estem egy tömör sötétségben. A távolban feltűnt egy borzasztóan éles, valami fehéren is túli, bántóan fehér fény. Úgy éreztem, hogy ez a fény vonz engem magához. Előbb csak gombostűfejnyi volt, de ahogyan közeledtem felé, egyre növekedett - és végül belezuhantam. Mindenem eltűnt, eggyé váltam vele - ez a fény lettem én. És akkor egy különös érzés fogott el. Az egész addigi életem olyannak tűnt, mint egy álom, és úgy éreztem, hogy ez a fény-önmagam a valóság, ez vagyok én - és ennek most már így kell lennie az idők végezetéig, mindörökké." - „Ez kezdetben kicsi volt, de aztán egyre nőtt, és végül szétpattant. És akkor megpillantottam önmagamat. Körülbelül másfél méter magasságban lebeghettem a testem fölött. Láttam a műtőt, az orvosokat, az asszisztenseket. Végignéztem a műtétemet: emlékszem a műszerekre, és arra is, hogy mit csináltak. Azt is láttam, hogy a műtét közben valamilyen komplikáció lépett fel, és engem újra kellett éleszteni. Amikor később magamhoz tértem, megkérdeztem az orvost, hogy sikerült-e a műtét, és ő azt mondta, hogy semmi probléma nem volt. Később azonban felismertem a műtősfiút, megkérdeztem őt is, és ő megmondta, hogy valóban újra kellett éleszteni." Különösek, sőt első hallásra megdöbbentőek ezek a visszaemlékezések. Amikor -Moody könyvében - először kerültek szélesebb nyilvánosság elé, lelkesedést, hitetlenkedést és felháborodást egyaránt kiváltottak. Egyesekben még felmerült az a kérdés is: nem lehet-e, hogy ezt az egészet csak Moody találta ki? A válasz egyértelműen: nem. A halálközeli élmények már évezredek óta kísérik útján az emberiséget, és létezésükről írásos emlékek is tanúskodnak. A legmegdöbbentőbb analógiát minden bizonnyal a Tibeti Halottak Könyve szolgáltatja. Ezt a kultikus írást az i.sz. VIII. században jegyezték le, de szájhagyomány útján már évszázadokkal azelőtt is terjedt. A benne foglaltak egy haldoklóknak és halottaknak szóló tanítást tartalmaznak, azzal a céllal, hogy segítsék őket eligazodni abban az új világban, amelybe bekerülnek. A szöveg pontos leírást ad mindarról, amiről napjainkban a klinikai halálból visszatértek is beszámolnak. A párhuzamok gazdag tárából most csak néhány példát emelek ki: "Akkor, ahogy a tudatos tudat távozik, az elme nem ismeri fel, hogy meghalt-e, vagy sem. A közeliekre, hozzátartozókra ugyanúgy tekint, mint azelőtt, síró hangjukat is hallja. ... Kedveseit ő maga látja ugyan, azok azonban őt nem látják. Mikor kedvesei szólongatják őt, hallja, de ha ő szólítja kedveseit, azok nem hallják őt. ... Saját családod, házad népe körében meglátod majd a magad tetemét is, és így gondolkodol: Most hát halott vagyok. Vajon mit kellene tennem?" Rendkívül érdekes az is, hogy a Tibeti Halottak Könyvét nem csupán a haldoklóknak, hanem a halottaknak is felolvasták - azzal a meggyőződéssel, hogy az hallja. A halálközeli élmények kutatása ma már bebizonyította, hogy a klinikai halál beállta után még valóban lehetséges érzékelés - elsősorban látás és hallás. Halálközeli élményekkel azonban nemcsak az ősi kultikus írásokban, hanem filozófiai művekben, irodalmi és képzőművészeti alkotásokban is találkozhatunk: Platon, Tolsztoj, Victor Hugo, Hieronymus Bosch neveire szokás leggyakrabban hivatkozni. Hozzánk azonban minden bizonnyal közelebb álló példa Móra Ferenc saját élménye. A "Kincskereső Kisködmön"-ből jól tudjuk, hogy az író gyermekkorában, torokgyíkban szenvedett. Az azonban már csak egy másik önéletrajzi írásából ("Amikor én az égben jártam") derül ki, hogy ennek legkritikusabb szakában halálközeli élménye volt. Ez - természetesen - gyermeki elemekkel van átszőve. Vidám angyalkákat látott maga körül, akikkel boldogan játszott. Ám örömét hirtelen egy jajkiáltás törte meg: "Fercsikém, édes kicsi Fercsikém!" Letekintett, és odalenn megpillantotta saját halottsápadt testét, jajveszékelő édesanyját és az ágya mellett álló javasasszonyt. Ekkor magához tért a javasasszonynak arra a kijelentésére, hogy "Na, lelkem, ezt már maga is az Isten kebeléből rítta vissza." Halálközeli élmények tehát már a múltban is ismertek voltak. Az, hogy csak mostanában kerültek az érdeklődés előterébe, annak tulajdonítható, hogy az újraélesztési technika fejlődésével ugrásszerűen megnőtt azoknak a száma, akik személyesen tapasztalták meg a jelenség létezését. A neves Gallup Intézet egy közelmúltban végzett felmérése szerint az amerikaiak 5%-a élte át az élmény valamilyen formáját -ami csak Amerikában 8 millió embert jelent. Hatalmas szám ez - főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy nem mindenki él át ilyen élményt, aki a klinikai halál állapotába kerül. Az erre vonatkozó statisztikai adatok eltérőek, de általában 30-50%-ban adják meg a halálközeli élmények gyakoriságát. Jogosan merül fel a kérdés: miért nem él át ilyen élményt mindenki, aki a halál kapujába kerül? Vannak, akik úgy vélik, hogy csak a klinikai halál beállta után bizonyos idő múlva lép fel ez az élmény, és akit ennél korábban sikeresen újraélesztenek, az nem jut el addig a pontig. Mások párhuzamot vonnak az álom és a halálközeli élmények között: minden ember minden éjszaka álmodik, mégsem emlékszik mindenki az álmaira. Akik azonban emlékeznek arra, amit átéltek, gyakran egymástól igen eltérő élményekről számolnak be. Moody - azóta már sokszorosan igazolódott - felismerése volt, hogy a látszólagos kuszaság mögött valójában egy rend húzódik: a beszámolók különböző állandó elemek köré csoportosulnak. A halálközeli élmények mélyebb megismeréséhez vegyük most sorra a legjellemzőbb elemeket! Aki először hall a halálközeli élményekről, annak nagy meglepetést okoz, hogy a klinikai halálból visszatért emberek leggyakrabban békességről és boldogságról számolnak be. A korábbi fájdalmak megszűnnek, és helyüket a megnyugvás veszi át. Polcz Alaine - pszichológus, thanatológus -, aki egy súlyos hashártyagyulladás következtében került a halál közelébe, igen szemléletesen írja ezt le "Asszony a fronton" c. könyvében: "Nagy élmény volt, azóta is örömmel emlékszem rá. Mert a következő történt: mindaz, ami addig úgy fájt és olyan nehéznek tűnt és elviselhetetlennek, akkor hirtelen távolivá, könnyűvé és természetessé vált. Próbáltam többször megfogalmazni és megírni: olyan volt, mintha addig messzelátóval néztem volna az életet, ami minden kicsi részletet közel hoz. Gyermekkoromban megfordítottuk a messzelátót, és akkor még a közeli is hirtelen kicsi és távoli lett. Ez történt most: megfordult a messzelátó... Ez a felszabadító, könnyű érzés, ez a felismerés, hogy húsz vagy nyolcvan év mindegy - különös örömmel és nyugalommal töltött el." A béke és a boldogság érzéséről szinte mindenki beszámol, aki átélt ilyen élményt. Kevesebben említik, de annál jellegzetesebbnek tartják az ún. alagútélményt: egy sötét alagúton való gyors áthaladást - általában az élmény kezdetén. Ennek szemléltetésére most egy olyan hazai beszámolóból idézek, amely még a szakirodalomban is érdekességnek számít. "Másfél éve, 75 éves koromban megműtöttek. Egy nagy, félhomályos alagutat láttam, és én előtte lebegtem. Úgy éreztem, hogy nekem be kell oda mennem, de nem tudtam, mert az alagút bejárata előtt két sötét, arc nélküli szörnyalak küzdött egymással. Ahányszor csak összecsaptak, nagy bömbölést hallottam, és ilyenkor az alagutat gyönyörű, színes fény világította be. Egy ilyen felvillanáskor hirtelen megláttam magamat is. Az arcom a borzalomtól teljesen eltorzult volt. Egyszerre csak lecsendesedett minden, és az alagútból kilépett az én nyolc éve halott férjem. Odajött hozzám, belém karolt, és azt mondta: gyere kis angyalom, majd én kivezetlek innen. A férjem látása nagyon boldoggá tett." Típusos esetben az emberek arról szoktak beszámolni, hogy áthaladnak ezen az alagúton. Ez az idős asszony azonban - bár jól látta az alagutat -, nem lépett be abba. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi lehet ennek a magyarázata, magától értetődő természetességgel felelte: "ha áthaladtam volna azon az alagúton, akkor meghaltam volna". Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy mit jelképezett számára az alagút: a létezés egy másik dimenziójába való átlépés útját. A szörnyek küzdelme az asszonyban zajló küzdelem képi megjelenítéseként is értelmezhető. A megnyugtató megoldást az alagúton át - "a másik dimenzióból" - érkező férj megjelenése hozza el. Ha elfogadjuk az alagút szimbolikájának ezt az értelmezését, akkor számunkra már érthető lehet, az élmény átélőjét azonban annál jobban megdöbbenti, hogy az alagúton való áthaladást követően a saját testén kívül találja magát. Nem meglepő, hogy hirtelen nem is értik, hogy mi történt, és - gyakran - nem ismerik fel, hogy amit látnak, az a saját testük. "Gyermekkorom óta ritmuszavaraim vannak, amihez még alacsony vérnyomás is társul. Ezek miatt gyakran veszítettem el az eszméletemet. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor egy ilyen rosszullét kezdetén erős harangzúgást hallottam. Azután láttam, hogy a szüleim egy fiatal fiút kicipelnek a friss levegőre, apám élesztgetni kezdi, anyám vízért rohan. Eleinte nem ismertem fel, hogy én fekszem ott. Észrevettem ugyan, hogy az a fiú ugyanolyan, mint én, de mivel nem értettem a helyzetet, arra gondoltam, hogy talán van egy ikertestvérem. Szinte féltékeny is lettem rá: minek foglalkoznak vele annyit a szüleim? Majd magához tér - én is magamhoz szoktam! Hogy hogyan kerültem vissza a testembe, arra nem emlékszem." A testenkívüliség állapota az élmény átélője számára gyakran megerősítése, igazolása annak, hogy ezek a - számára is felfoghatatlan - események valóban megtörténtek vele.

Pilling János A szerző írása megjelent a Magyar Hospice Alapítvány Halálközelben: A haldokló és a halál méltóságáért című kötetben 1994-ben

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése