(Felhasznált irodalom: Raymond A. Moody – Élet az élet után)
Szerző: L. Zs.
Forrás: http://ezoteria.barnulj.hu/
Szerző: L. Zs.
Az újraélesztési technika fejlődésével egyre több emberrel történik meg élete során, hogy *meghal * és *feltámad*, így egyre több információ jut el hozzánk ezen élményekről. A halálközeli élmény fogalmát Raymond Moody amerikai pszichiáter alkotta meg 1975-ben. Ezek az élmények a klinikai halál állapotában jelentkeznek, és elgondolkodató, hogy az újraélesztéssel visszahozott emberek mennyire hasonló tapasztalatokról számolnak be.
Feltűnő hasonlóságok
A halálközeli élményeket mindenki a saját nézetrendszere szerint magyarázza: egyesek tudományosan, mások a transzcendencia segítségül hívásával. Ám a tudósok között is egyre többen vannak, akik úgy vélik, ezek az élmények nem magyarázhatók meg teljesen az ő eszköztárukkal. A téma sajátosságából fakad azonban, hogy valószínűleg soha nem fogunk végső bizonyítékot találni eme élmények tartalmának valós vagy valótlan voltára.
A klinikai halál állapotába kerülők mintegy 10 százaléka él át halálközeli élményt. Noha a beszámolók között nincs két teljesen egyforma, szinte mindegyikben találunk hasonló elemeket. Figyelemre méltó, hogy a különböző nemzetiségű, világnézetű és intellektusú emberek halálközeli tapasztalatai főbb vonásaik tekintetében mennyire egybehangzók. A leggyakrabban említett momentumok a következők: saját testük és a körülöttük történő események kívülről illetve felülről szemlélése; sötétség vagy sötét alagút és az azt követő fény; az életről alkotott morális ítélet, olykor az életesemények részletes visszaidézésével, életfilmmel kísérve; az élet értelmének felismerése; találkozás elhunyt szeretteikkel; békesség, öröm, megnyugvás.
A testen kívül
Az egyik legjellemzőbb momentum, hogy a halálközeli élményt átélő személyek öntudatra ébredésükkor saját fizikai testüket kívülről pillantják meg. Egy fiatalember például így vallott erről: „Két évvel ezelőtt a barátomat vittem haza kocsival. A belvárosban egy útkereszteződéshez értem, lassan hajtottam, jobbra-balra tekintettem és nem láttam jönni semmit. Továbbmentem, majd hallottam, amint a barátom velőtrázóan felordít, aztán hirtelen vakító fényt láttam – egy kocsi reflektorát, mely egyenesen felénk jött. Borzasztó csörömpölést hallottam; a kocsi oldalról nekünk rohant. Ekkor olyan pillanat következett, mintha sötétségen át, sötét, zárt termen keresztül rohannék. Mindez nagyon gyorsan játszódott le. Aztán a föld fölött lebegtem, talán másfél méterre a földtől, és mintegy öt méterre az autómtól. Még hallottam az összeütközés zaját elcsendesedni. Láttam, amint mindenfelől emberek szaladnak a kocsihoz. A barátom sokkos állapotban szállt ki a kocsiból. A roncsok között a saját testemet is láttam, és figyeltem, hogyan próbálják kiszabadítani. Lábaim kificamodtak és minden tele volt vérrel.”
Itt egy traumatikus esemény történt, mások azonban teljes mértékben jóleső érzéssel élik át ezt a helyzetet: „Nagyon beteg voltam, és az orvos kórházba vitetett. Egy reggel sűrű, szürke köd felhősödött körülöttem és elhagytam a testemet. Lebegő érzésem volt. Amikor testemen kívül voltam, visszanéztem és láttam, hogyan fekszik a testem az ágyon. Nem éreztem félelmet, nyugalom, béke és csend volt. Cseppet se voltam izgatott, vagy rémült. Egyáltalán nem féltem. Minden a legnagyobb nyugalommal töltött el. Azt gondoltam, ha meghalnék és halott maradnék se szívesen mennék vissza a testembe.”
A halálközeli élményeket mindenki a saját nézetrendszere szerint magyarázza: egyesek tudományosan, mások a transzcendencia segítségül hívásával. Ám a tudósok között is egyre többen vannak, akik úgy vélik, ezek az élmények nem magyarázhatók meg teljesen az ő eszköztárukkal. A téma sajátosságából fakad azonban, hogy valószínűleg soha nem fogunk végső bizonyítékot találni eme élmények tartalmának valós vagy valótlan voltára.
A klinikai halál állapotába kerülők mintegy 10 százaléka él át halálközeli élményt. Noha a beszámolók között nincs két teljesen egyforma, szinte mindegyikben találunk hasonló elemeket. Figyelemre méltó, hogy a különböző nemzetiségű, világnézetű és intellektusú emberek halálközeli tapasztalatai főbb vonásaik tekintetében mennyire egybehangzók. A leggyakrabban említett momentumok a következők: saját testük és a körülöttük történő események kívülről illetve felülről szemlélése; sötétség vagy sötét alagút és az azt követő fény; az életről alkotott morális ítélet, olykor az életesemények részletes visszaidézésével, életfilmmel kísérve; az élet értelmének felismerése; találkozás elhunyt szeretteikkel; békesség, öröm, megnyugvás.
A testen kívül
Az egyik legjellemzőbb momentum, hogy a halálközeli élményt átélő személyek öntudatra ébredésükkor saját fizikai testüket kívülről pillantják meg. Egy fiatalember például így vallott erről: „Két évvel ezelőtt a barátomat vittem haza kocsival. A belvárosban egy útkereszteződéshez értem, lassan hajtottam, jobbra-balra tekintettem és nem láttam jönni semmit. Továbbmentem, majd hallottam, amint a barátom velőtrázóan felordít, aztán hirtelen vakító fényt láttam – egy kocsi reflektorát, mely egyenesen felénk jött. Borzasztó csörömpölést hallottam; a kocsi oldalról nekünk rohant. Ekkor olyan pillanat következett, mintha sötétségen át, sötét, zárt termen keresztül rohannék. Mindez nagyon gyorsan játszódott le. Aztán a föld fölött lebegtem, talán másfél méterre a földtől, és mintegy öt méterre az autómtól. Még hallottam az összeütközés zaját elcsendesedni. Láttam, amint mindenfelől emberek szaladnak a kocsihoz. A barátom sokkos állapotban szállt ki a kocsiból. A roncsok között a saját testemet is láttam, és figyeltem, hogyan próbálják kiszabadítani. Lábaim kificamodtak és minden tele volt vérrel.”
Itt egy traumatikus esemény történt, mások azonban teljes mértékben jóleső érzéssel élik át ezt a helyzetet: „Nagyon beteg voltam, és az orvos kórházba vitetett. Egy reggel sűrű, szürke köd felhősödött körülöttem és elhagytam a testemet. Lebegő érzésem volt. Amikor testemen kívül voltam, visszanéztem és láttam, hogyan fekszik a testem az ágyon. Nem éreztem félelmet, nyugalom, béke és csend volt. Cseppet se voltam izgatott, vagy rémült. Egyáltalán nem féltem. Minden a legnagyobb nyugalommal töltött el. Azt gondoltam, ha meghalnék és halott maradnék se szívesen mennék vissza a testembe.”
A Fénylény
A legtöbben látomásuk során találkoznak a „Fénylénnyel”: egy szikrázóan ragyogó fény vár rájuk, és a találkozás mindenkire óriási hatást tesz. Ez a fény leírhatatlan fényessége ellenére nem bántja a szemet, nem kápráztat. Szokatlan megjelenési formája ellenére a vizsgált személyek nem kételkedtek abban, hogy ez a fény élőlény, személyi tulajdonságai vannak. Leírhatatlan szeretet és melegség árad a haldoklóra ebből a lényből, a személyeket teljesen körülveszi, mintegy magába zárja a jelenléte. A haldoklót eltölti a belőle áradó mágneses vonzerő. A Lény felveszi a kapcsolatot a haldoklóval, ami gondolatátvitellel történik. Az elhangzott kérdések között ezek a leggyakoribbak: „Kész vagy meghalni? Mit tettél életedben, amit fel tudsz mutatni? Értékes az életed?”
A kérdések azonban nem szemrehányóak vagy vádlóak, ugyanaz a korlátlan szeretet és megértés árad a Lényből, mint előtte. A kérdések célja az, hogy a haldoklók életüket őszintén és alaposan gondolják át. A Fénylény megjelenése és szavak nélkül feltett kérdései egy döbbenetes erejű képsort indítanak el, amellyel a Lény panorámaszerűen bemutatja a haldoklónak élete fontos eseményeit. A legtöbben ezt a jelenséget úgy fogták fel, hogy a Fénylény ezzel nevelni akarta őket, és figyelmeztetést kaptak: az életben a legfontosabb az embereket szeretni és tudást szerezni. Csaknem minden érintett hangsúlyozta, hogy mennyire fontos embertársainkat szeretni és szeretetből jót tenni. Mások a tudás megszerzésének fontosságát hangsúlyozták, és hogy a tanulás olyan folyamat, mely az örökkévalóságon át tart.
Túlvilág vagy oxigénhiány?
Van, aki azt mondja, a halálközeli élmények Isten és a mennyország létezésének egyértelmű bizonyítékát jelentik. Mások azt állítják, hogy a látomás csupán a haldokló agy játéka, melynek oka az oxigénhiány, és a szén-dioxid mennyiségének emelkedése a vérben; a békesség érzéséért a stresszhelyzetben felszabaduló endorfinok felelősek, az alagút-élményt pedig a látásért felelős agykéregrész megzavart működése hozza létre.
Az vitathatatlan, hogy a halálközeli élmények szinte mindenki fantáziáját megmozgatják. Van, akinek hitet és reményt nyújtanak, van, aki következetesen tagadja valóságtartalmukat. Egy azonban biztos: akik átestek ilyen élményen, már nem félnek a haláltól. A túlélők számára a külső, társadalmi megítélés elveszti jelentőségét, ahogy a siker, a pénz és a presztízs sem számít többé. Semmi nem fontos, csak a szeretet, az emberi kapcsolatok és a tudás.
A legtöbben látomásuk során találkoznak a „Fénylénnyel”: egy szikrázóan ragyogó fény vár rájuk, és a találkozás mindenkire óriási hatást tesz. Ez a fény leírhatatlan fényessége ellenére nem bántja a szemet, nem kápráztat. Szokatlan megjelenési formája ellenére a vizsgált személyek nem kételkedtek abban, hogy ez a fény élőlény, személyi tulajdonságai vannak. Leírhatatlan szeretet és melegség árad a haldoklóra ebből a lényből, a személyeket teljesen körülveszi, mintegy magába zárja a jelenléte. A haldoklót eltölti a belőle áradó mágneses vonzerő. A Lény felveszi a kapcsolatot a haldoklóval, ami gondolatátvitellel történik. Az elhangzott kérdések között ezek a leggyakoribbak: „Kész vagy meghalni? Mit tettél életedben, amit fel tudsz mutatni? Értékes az életed?”
A kérdések azonban nem szemrehányóak vagy vádlóak, ugyanaz a korlátlan szeretet és megértés árad a Lényből, mint előtte. A kérdések célja az, hogy a haldoklók életüket őszintén és alaposan gondolják át. A Fénylény megjelenése és szavak nélkül feltett kérdései egy döbbenetes erejű képsort indítanak el, amellyel a Lény panorámaszerűen bemutatja a haldoklónak élete fontos eseményeit. A legtöbben ezt a jelenséget úgy fogták fel, hogy a Fénylény ezzel nevelni akarta őket, és figyelmeztetést kaptak: az életben a legfontosabb az embereket szeretni és tudást szerezni. Csaknem minden érintett hangsúlyozta, hogy mennyire fontos embertársainkat szeretni és szeretetből jót tenni. Mások a tudás megszerzésének fontosságát hangsúlyozták, és hogy a tanulás olyan folyamat, mely az örökkévalóságon át tart.
Túlvilág vagy oxigénhiány?
Van, aki azt mondja, a halálközeli élmények Isten és a mennyország létezésének egyértelmű bizonyítékát jelentik. Mások azt állítják, hogy a látomás csupán a haldokló agy játéka, melynek oka az oxigénhiány, és a szén-dioxid mennyiségének emelkedése a vérben; a békesség érzéséért a stresszhelyzetben felszabaduló endorfinok felelősek, az alagút-élményt pedig a látásért felelős agykéregrész megzavart működése hozza létre.
Az vitathatatlan, hogy a halálközeli élmények szinte mindenki fantáziáját megmozgatják. Van, akinek hitet és reményt nyújtanak, van, aki következetesen tagadja valóságtartalmukat. Egy azonban biztos: akik átestek ilyen élményen, már nem félnek a haláltól. A túlélők számára a külső, társadalmi megítélés elveszti jelentőségét, ahogy a siker, a pénz és a presztízs sem számít többé. Semmi nem fontos, csak a szeretet, az emberi kapcsolatok és a tudás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése