2014. március 14., péntek

Karsay István - Halálközeli élmények (részlet)

Ennek az anyagnak az összeállításában nagyban elősegítette az, hogy én magam is átéltem egy Halálközeli Élményt. Emlékeimben – régi könyvek olvasásakor – alagút élmény volt, ami számomra jelentette ennek az élménynek az átélését, így amit én átéltem a balesetemkor, azt nem tudtam be Halálközeli Élménynek, hanem egy különleges testelhagyásnak csak, ami csodálatos volt, feldolgozhatatlan, elmesélhetetlen, ezoterikus, és sok megtapasztalással járt.

De kezdjük az elején:

Élet az élet után.

A Halálközeli élmények a 60-as évek óta vannak a köztudatban. Amióta az orvostudomány olyan szintre fejlődött, hogy egyre több embert tudnak visszahozni az életbe a klinikai halálból, sok ember kezdett el beszélni a halál kapujában átélt élményeiről. Nem kívánok sok esetet elmesélni, mert erre nagyon sok irodalom a rendelkezésünkre áll, csak egy is ízelítőt adok a másik világ rejtelmeiről. Annyit azért előrebocsátok, hogy a történéseket nagyon nehéz szavakkal elmesélni, mert a lejátszódó érzések elmondhatatlanok.

Motorbaleset 1989-90 években történt egy motorbalesetem. Főútvonalon közlekedtem a belvárosban, a barátom lemaradva mögöttem jött. Egy lámpánál szokás szerint „kilőttem” és száguldottam az úton. Szerintem 80 km-es sebességgel mehettem, amikor jobbról egy zárt Zsuk típusú autó nem adott elsőbbséget és féktávolságon belül elém vágott. Érdekes módon utólag nem emlékeztem semmire, az egész olyan volt, mintha már a baleset előtt egy másodperccel nem lettem volna a testemben. Nem éreztem a csattanást, pedig belefejeltem az autó falába. Szerencsére volt rajtam bukósisak. A következő emlékem az volt, hogy a testem fölött lebegek. Láttam, ahogy a tömeg körbeállt és a mentősök szóltak nekik, hogy menjenek messzebb. Láttam, ahogy fölém hajolva valamit csináltak velem, gondolom élesztgettek, de eltakarták a testem. Motoros barátom utólagos elbeszélése alapján feküdtem a földön, az orromból és a fülemből folyt a vér, el voltam ájulva.

Én ezzel szinte egyidőben hallottam, hogy egy öreg néni imádkozik értem. Érdekes volt fentről szemlélni az eseményeket, de azt, hogy mennyi ideig tartott az egész, azt szinte nem is érzékeltem. A második emeleti ablakból is kihajolt egy ember, az volt a furcsa benne, hogy szinte derékig kilógott az ablakból és nem vette észre, hogy mellette vagyok. Érdekes volt átélni ezt a helyzetet, és ami még feltűnt nekem így utólag is visszaemlékezve, hogy amikor kiléptem a testemből teljesen más törvény, a „Természettörvény” lett érvényes a számomra. Teljesen természetes volt, hogy látom magamat, és kiléptem a testemből, egy kellemes szeretet érzés járta át a „testemet”, érzéseimet, ekkor megértettem, ha meghalunk egy olyan tudatállapotba kerülünk, ami abban a pillanatban természetes lesz a számunkra, hiszen „hazaérkeztünk”! Ekkor egy maghatározhatatlan kedves hang megszólalt: „nem jött el még a te időd. Ez egy véletlen baleset volt. Kelj fel, nincs semmi bajod, meg vagy gyógyulva” Ekkor hatalmas fájdalmat éreztem, és visszakerültem a testembe! És érzetem testem minden porcikájának fájdalmát. A mentőautóban magamhoz tértem fel akartam ülni a hordágyon. A mentősök visszafektettek mosolyogva a kezükkel, hogy azért ezt nem kellene felkelni, az előbb még meg akartam halni. Közöltem velük, hogy semmi bajom. Mikor megérkezett a mentő és amikor kinyitották az ajtaját fel keltem minden tiltakozásuk ellenére. Fájt és sajgott minden porcikám, az ő segítségükkel szálltam ki a mentőautóból, elutasítottam a hordágyat. Az orvos nagyon meglepődött és beültetett egy kezelőbe. Pár perc múlva teljesen magamhoz tértem. A tiszta tudatommal és beszédemmel annyira megzavartam az orvost, hogy olyan egyszerű az alapvető vizsgálatokat is elmulasztotta, mint koponyaröntgen. Csak annyit látott, hogy jól vagyok. Közölte, hogy megfigyelésre bent kellene maradni egy pár napig. A gyerekkori mandulaműtétem kivételével és a látogatásokat leszámítva soha sem voltam korházban, most sem akartam ott maradni. Kérdeztem az orvost, hogy miképpen tudnám ezt elkerülni. Rám mosolygott és rámutatott a hátsó kijáratra. Közölte, hogy most valamiért fel kell mennie az emeletre, he én közben eltűnök a rendelőből akkor ő már nem tehet semmit. Elbúcsúztunk egymástól és én „véletlenül” eltűntem a hátsó kijáraton. A mögöttem jövő motoros barátom közben végig szemlélte a balesetet. A motorom roncsait a közelben lévő irodám mellett lévő garázsba tolta, majd miután a mentősöktől megtudta, hogy hol vagyok, értesítette a családomat, majd üdítőkkel felfegyverkezve bejött hozzám a kórházba, ahol közölték a legnagyobb meglepetésre, hogy eltűntem. Visszajött az irodába, ahol megtalálta a „nyomaimat”, majd rövid gondolkodás után a sarki kocsmába bement, ahol éppen magamban ünnepeltem egy nagy korsó sör társaságában a fura balesetet. Az élményeimről nem beszéltem senkinek, legalább nyolc év telt el, mire elmertem mondani, pontosabban leírni és beszélni mertem róla, de addigra már olvastam a témáról könyvet, és a helyére tudtam tenni az eseményeket. Annyi még hozzá tartozik a dologhoz, hogy évek múlva álmomban „levetítették” a balesetet és szinte minden szögből végig kísérhettem az egész eseményt. Másnap felhívtam telefonon a barátomat és elmeséltem az álombeli eseményeket. Megdöbbenve hallgatta, mert olyan dolgokat mondtam el, amit csak egy kívülálló láthatott. Fontos momentum az is és itt volt jelentősége az elmaradt koponyaröntgennek, hogy egy év után megfájdult a bölcsességfogam, megröntgenezték, és kiderült, hogy az elmúlt időszakban volt egy álkapocs repedésem és nem vettem észre.

Ez most fontos volt, mert a bölcsességfogam a balesetben hosszában kettétört és nehéz volt kivésni, mert fent állt a veszély, hogy újra eltörik, így fogsebészeti eljárás keretén belül óvatosan véste ki egy orvos barátom azzal a lehetőséggel, hogy esetleg egy rossz ütés miatt össze kell drótozni az álkapcsom. Szerencsére nem kellett. Találkoztam a motoros barátommal 10 év múlva és szóba jött az eset. Újra rákérdeztem, hogy mesélje el pontosabban azt, amit látott. Elmesélte, hogy a baleset után kb. 20 percet feküdtem ájultan a földön, a fülemből és az orromból folyt a vér. Valaki megnézett a járókelők közül és észrevette, hogy nem lélegzem és megpróbáltak mesterséges légzéssel éleszteni. Mikor kb. 20 perc eltelt, a mentőautó szirénájával egyidőben felültem egy pillanat alatt és közöltem az ott lévőkkel a legnagyobb megrökönyödésükre, hogy nincs semmi bajom és fel akartam kelni. Ez persze azért nem sikerült olyan egyszerűen! Volt egy érdekes része annak, amikor álmomban levetítették a balesetet előttem, hogy egy másik részében az „álmom mozinak” visszavittek egy 1980-as furcsa balesetemhez. Itt a következő történt: Hajdúszoboszlón volt egy „kis Béke” nevezetű üdülő, ami magas szintű kormányvendégeknek volt fenntartva, és nem volt nagy, és az év nagy részében kihasználatlan volt. Én tűzjelzőt mentem ellenőrizni a barátommal, és ott aludtunk az üdülőben. Az üdülő üres volt, a barátom elment egy ismerőséhez, én meg „élveztem”, hogy egyedül vagyok egy medencés üdülőben, fejest ugrottam a vízbe, és… elájultam! Ugyanis a medencének volt egy olyan kiépítése – gondolom az idősebb vendégek miatt – hogy az egyik felén 2 méter mély volt, de a másik felén csak térdig ért. És én itt ugrottam fejest! Azt, hogy hogyan kerültem ki a vízből, nem tudtam, a medence partján voltam, és vizet hánytam. Nem értettem, hogy hogyan kerültem ki a vízből! Lefeküdtem aludni, másnap szédültem, agyrázkódás utáni állapotot éltem át, a homlokom szemmel láthatóan be volt horpadva. Majdnem 10 év után, a levetített „moziban” láttam magam kívülről vissza, amint egy láthatatlan erő hatására testem felemelkedik, és szinte kidobódik a partra! Egy láthatatlan ERŐ megmentett.


Progressziós hipnózis

Második komolyabb élményem egy barátomhoz fűződik. A barátom regressziós hipnózist alkalmazott abban az időben gyógyításaihoz kísérletképpen. Sikerrel működött hipnózis alkalmazása. Ez emlékeim szerint 1997 évében lehetett, január havában. Baráti látogatáson voltam nála. Kipróbálta rajtam is a hipnózist, de a visszavezetésnél, az anyaméh emléknél megálltam. Rövid lényege a hipnózisnak, hogy az életet visszapörgetve egy előző életbe visszatérve az esetleges mostani betegség okát meg lehet találni, és ha nem karmikus eredetű a betegség, akkor fel lehet oldani. Én előtte olvastam, hogy nem jó minden áron visszamenni az előző életbe, nem ok nélkül takarja a feledés fátyla az előző élet emlékeit. Nem is sikerült, megmakacsolta magát a tudatom. Mindenesetre a születésem körülményeiről olyan információkat mondott, amit csak én tudhattam egyedül. Ez visszaigazolásként megnyugtató volt a számomra. Utána következett egy érdekes dolog. Előrevitt az életembe, egy érdekes helyre kerültem.

Egy patak partján találtam magam. Én baloldalon álltam, és sötét volt az én oldalamon. A másik oldalon egy gyönyörű aranyszínű köd volt, mást nem lehetett látni. Pár méterrel arrébb láttam egy HIDAT. Megkérdeztem barátomat, hogy rámehetek-e a Hidra. Azt válaszolta, hogy igen, de ne menjek át a Hídon. Ahogy ráléptem, egy különleges dolog történt velem. Teljesen súlytalan lettem (136 kg voltam akkor!), egy csodálatos boldogság érzés járt át és megéreztem valami megfoghatatlan csodálatos dolgot. A Híd közepéről áttekintve egy csodálatos szempárt láttam, amiből sugárzott a melegség és valami megfoghatatlan érzés járt át. A barátom rám szólt, hogy nem menjek tovább, de nem hallgattam rá és elindultam a Hídon, nem volt kedvem visszafordulni. Erre hangosan rám kiabált, hogy azonnal jöjjek vissza! Bánatos és fájó szívvel, de engedelmeskedtem neki és visszajöttem. Mikor leléptem a Hídról, újra éreztem a testem, visszakerültem a valós világba. Utána kiértékeltük a helyzetet. Kiderült, hogy az életet és a halált elválasztó Hídon voltam. Ezért éreztem ezt a különleges érzést. Mellettem volt a gyermekem és érdekes módon még hozzá sem akartam visszatérni. A többiek, akik nézték a hipnózist, később elmesélték, hogy szinte nem is lélegeztem, azt hitték, hogy meghaltam. A barátom elmesélte, hogy a Hídra történő progressziós előrevezetést el tudta végezni, de ha a Hídon átmentem volna, már nem tudott volna visszahozni! Mert most történt ilyen első alkalommal vele is, hogy sikerült előremenni, illetve egy testelhagyást létrehozni külső módszerrel. Ezért kiabált rám. Utána napokig lelki beteg voltam, mert olyan jó érzés volt ott lenni, hogy szinte bántam, hogy visszajöttem. Később elmúlt ez az érzés, de minden halálfélelem megszűnt bennem. Azóta teljesen máshogy látom a világot!

Fáy Gábor barátom készített egy érdekes írást a Halálközeli Élményekről, ezúton megosztom veled kedves Olvasóm!

Halálközeli élmények Az írásos emlékekben A Halálközeli élményekről szóló beszámolók kapcsán az egész világon megindult egy mozgalom, hogy összegyűjtse azokat az embereket, akik már megéltek egy halálközeli állapotot, de segítséget igényelnek, hogy feldolgozzák élményüket. A történelmi egyházak kezdetben tiltakoztak az ellen, hogy nyilvánosságra kerüljenek az olyan történetek, hogy a test halála után igenis létezik egy lélek, amely halhatatlan és ez a lélek elkerült valahová, amit túlvilágnak is lehet nevezni. Dr. Raymond Moody elsőnek dolgozta fel a halálközeli állapotokat a hatvanas években azoknál a személyeknél, akik az orvostudomány fejlettségének jóvoltából a klinikai halál állapota után ismét visszatértek az élők sorába és tapasztalataik elmondását nyíltan vállalták. Az Élet az élet után című Moody könyv magyar nyelven 11 kiadást ért meg, és olykor még most is igen nehéz hozzájutni. Az igaz, hogy a katolikus egyház részben örült egy könyvnek, amelyben beszámolók hangzanak el a túlvilág létezéséről, de egy vatikáni hivatalos állásfoglalásra mégis éveket kellett várni, míg meg nem hoztak egy dogmát erről 1979-ben. Az egyház ebben a dogmában elismerte, hogy az ember halála után nem szűnik meg létezni, lélekké változik és ebben a létformában tovább él. Érdekes azonban az a körülmény, hogy míg Moody könyvének előszava – amelyet Elisabeth-Kübler Ross írt meg – mindössze 2,5 oldalas, addig a budapesti egyházi Ecclesia Könyvkiadó a Moody könyvben a tartalomnak 16 százalékát teológiai magyarázatokkal látta el. Felmerül azonban a kérdés, hogy a régi vallási könyvekben valóban sehol sem találkozhatunk olyan történetekkel, amelyek a haláltapasztalatok különböző szakaszait írták volna le? Vagy olyan emberek elbeszélését ismertették, akik tetszhalottként bepillantást nyertek a túlvilági életbe? A Bibliában kevés szó esik erről Kezdjük a Bibliánál, amely a nyugati világban a legolvasottabb és a leggyakrabban idézett könyv. Nyugaton valószínűleg nem létezik egy otthon sem, ahol ne lenne a polcon egy példány ebből a könyvből. A Biblia keveset beszél arról, hogy mi történik a fizikai testtel a halál utáni létezésben, és hogy milyen a halál utáni világ. A Biblia-kutatók szerint az Ószövetségben csak két helyen találkozhatunk egy – egy utalással a halál utáni életre. Ezekiel próféta (26,19) a következőket írja: „Életre kelnek majd halottaid, és holttestük feltámad. Keljetek föl és ujjongjatok mind, akik a porban nyugosztok. Mert a halottak országa szülni fog.” Dániel próféta könyvében, a 12. rész 2. bekezdésben a következőket írja: „Akik a föld porában alszanak, azok közül némelyek felserkennek, némelyek örök életre, némelyek gyalázatra, örökké való útálatosságra”. Az Újtestamentumban már több helyen is találkozunk halálközeli élmények leírásával. Például Pál apostolnak a korintusiakhoz írt levelében (2,12) .

Az Ószövetség prófétáinál mind a két esetben szó van a testek feltámadásáról és a test halálállapotát alváshoz hasonlítják a próféták. Moody megemlíti, hogy gyakorlatában, több esetben is a halálközeli élményt átélt emberek kifejezetten hivatkoznak a Biblia fogalomvilágára, amikor kalandjukat szemléltetni akarták. Jézus szavát idézték, hogy „én vagyok a világ világossága”, mert tapasztalásuk szerint találkoztak egy fénylénnyel, amit Krisztussal azonosítottak. A következőket mondták: „Ebben a fényben nem láttam személyt, de számomra ez a fény jelentette Krisztust, együttlétet minden dologgal és jelképezte a tökéletes szeretetet”. Egyébként Pál apostol is megemlítette, hogy amikor Damaszkuszba ment „déltájban, a napnál is ragyogóbb világosságot láttam az úton, amely körülragyogott engem is, útitársaimat is”. Egy hangot hallott, amely héber nyelven megszólította és közölte vele, hogy „Jézus vagyok, akit üldözöl. Kelj fel és állj talpra, légy terjesztője és tanúja annak, amit láttál és amit ezután látni fogsz…” A fénylény személyi léttel rendelkezik Ez az esemény is bizonyos szempontból emlékeztethet bennünket a halál közelébe jutottaknak a fénylénnyel való találkozására. Valamennyien közölték, hogy a lény személyi léttel rendelkezett, bár testi alakját nem látták. A fénylény kérdéseket tett föl és utasításokat adott. A különbség Pál apostol közleménye és a mai halálközeli állapotból visszatértek elmondásai között az, hogy Pál a fénytől megvakult és három napon át nem látott, a halálközeli állapotból visszatérteknél a leírhatatlan fényesség egyáltalán nem vakított, és senkit sem akadályozott meg abban, hogy környezetét láthassa. Pál apostol arra is adott választ, hogy milyen a feltámadott test. Az Első levelében Kor 15 fejezet 35-52 bekezdésekben a következőket írja: „Kérdezhetné valaki, hogyan támadnak fel a halottak. Isten testet ad, tetszése szerint… Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. Van mennyei test meg földi... Az embereknél ha romlásra vettetik el, romlatlannak támad fel. Gyalázatosságban vettetik el, dicsőségben támad föl, erőtlenségben vettetik el, erőben támad föl. Van érzéki test, van lelki test is… Nem aluszunk el mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, egy szempillantás alatt. Az utolsó trombitaszóra a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, s mi elváltozunk.” Pál apostol leírása nagyon is jól megegyezik azoknak a közlésével, akik a halálközeli élmény során testükön kívül voltak. Pál azt mondja, hogy ha az anyagi test gyenge és csúnya volt, a szellemi test erős és széppé változik. Ezt említi több halálközeli élmény-beszámoló is, amely szerint a szellemtest egésznek és teljesnek látszik, holott a fizikai test csonka volt.

Egy másik ilyen közlés szerint a szellemi testnek nincs kora, azaz a lélek időbeli korlátozottsága megszűnik. Platón dialógusai Platón, a görög filozófus Krisztus előtt 437-347 között élt Athénban. Tanítójával, Szokrátésszel folytatott dialógusait és leveleit könyvben írta meg, amely majdnem a teljes egészében ránk maradt. Írásaiban abból a tényből indult ki, hogy létezik a létnek egy másik világa és rendje is, az érzékelhető, tapasztalható, testi világ mellett. Hitte, hogy a testi világot csak arra a másik „magasabb” létrendre való hivatkozással lehet megérteni. Ennek megfelelően az ógörög bölcsész érdeklődése az ember testnélküli, tudatos része felé irányult, és a testet csak a lélek átmeneti börtönének tekintette. Több írásában is a test halála utáni sorsa érdekelte. Platón a halált úgy határozta meg, hogy az nem más, mint a léleknek, az élő ember testnélküli összetevőjének a testből való kiszabadulása. Sőt mi több, szerinte az ember testnélküli része sokkal kevésbé korlátozott, mint a testi része. Kiemeli, hogy az idő semmit sem számít azon a területen, amely a fizikai, érzékelhető világon túl van. Több helyen is azt fejtegeti, hogy a lélek a testből való szabadulása után hogyan találkozik más megholtak lelkével, és miként irányítják a segítőkész lények a másik létrendbe való átmenetelét. A platóni szemlélet szerint a lélek a testbe egy magasabb, öntudatos állapotból egy sokkal kevésbé öntudatos állapotba kerül, és eközben elfelejti azt a valóságot, amit testnélküli állapátban birtokolt. Ez a születés. A halállal kapcsolatban Platón még leírja, hogy a lelket a halál után azonnal megítélik, egy isteni lény a léleknek mindent bemutat és feltár, amit életében elkövetett – a rosszat és a jót egyaránt. Ilyen és ehhez hasonló történeteket mondanak el azok az emberek is, akiknek volt halálközeli élményük, és az orvostudomány fejlődése következtében sikerült őket visszahozni az életbe. Sok utalást a halál utáni életre a tibeti Halottaskönyvben is olvashatunk, valamint a szellemtan egyik úttörőjének, Emmanuel Swedenborgnak könyveiben is megismerhetünk.

Az írásos emlékekben A Respublica tizedik könyvében igen legmegdöbbentőbb történetet olvashatunk arról, mi történik az emberrel, ha hirtelen halál éri és összehasonlítjuk azzal amit a halálközeli állapotból visszatért mai emberek mesélnek az ilyen eseményekről. Platón történetében egy férfi holtan maradt a csatatéren. Körülbelül tíz nap elmúltával sértetlenül találták meg a sok bomló holttest között. Hazavitték, hogy eltemessék. Amikor a tizenkettedik napon a ravatalon feküdt felébredt és beszámolt arról, amit a túlvilágon látott. Azt mesélte, hogy amikor lelke kiszállt a testéből több lélekkel együtt mendegélt, majd eljutott egy csodálatos helyre, ahol a földön két egymással határos szakadék volt látható és ezekkel szemben az égen is ugyancsak kettő. A kettő között ültek a bírók, akik ítéletet mondtak a lelkek fölött és elkülönítették őket. Akiket igaznak nyilvánítottak, azokat jobbra fel az égi útra irányítottak. A jó lelkek elől viselték jótettük jelét. A gonoszakat balra lefelé küldték, ezek hátul hordták gonoszságuk bélyegét. Amikor ő is odaérkezett, azt mondták neki, hogy közölje a földön élő emberekkel, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak a másvilágnak. Az ítéleten neki nem kellett átesnie, hanem vissza kellett térnie a földi létbe. Hogy hogyan került vissza a testébe azt nem tudja, egyszer csak feltekintett és a ravatalon találta magát. A tibeti Halottaskönyv útmutatást ad A léleknek a test halála utáni útjával foglalkozik a tibeti Halottaskönyv. A könyv tartalmát a régi nemzedékek szájról szájra adták tovább, míg végül leírták. Az a szövegváltozat, amely nálunk is ismert, a VIII. századból való, így tehát több mint ezer éves. A Halottaskönyv szövegét hangosan olvasták a haldokló mellett és a temetési szertartás alatt. A szövegfelolvasásnak két feladatot kellett betöltenie: a haldoklót kellett segíteni, hogy minden jelenséget felismerjen, amikor azokkal találkozik és a haldoklóval meg kell szerettetni az új tartózkodási helyét, hogy kedvet kapjon az ottmaradásra, ne tartsa őt vissza semmiféle szeretet és érzelmi kötelék a földi élethez, megszabaduljon minden testi igénytől. A Halottaskönyv leírása a halál korai szakaszairól teljesen megegyezik azoknak a vallomásaival, akiket a klinikai halál állapotából felélesztettek. A tibeti leírás szerint amikor az ember lelke megszabadul a testtől akkor kis idő múlva „elájul”, azután huzatba (sodrásba) kerül, majd egy szűk völgykatlanba érkezik, amelyben öntudata tovább él. Ott rémes és kellemetlen zúgást és zörejeket hall, önmagát és környezetét szürke, felhőszerű megvilágításban látja. 8

Csodálkozik is, hogy a testén kívül van, látja és hallja rokonait és barátait, akik teste mellett siránkoznak és előkészítik a temetésre. Hiába próbálkozik velük beszélni, őt nem láthatják és nem hallhatják. Még nem tudja, hogy már meghalt, ezért eléggé zavarodott. Később rádöbben arra, hogy meghalt, de nem tudja, hogy hová menjen, mit csináljon. Ezért nagy bánat fogja el és kétségbeesik helyzete miatt. Egy darabig azon a helyen tartózkodik, ahol testi életében volt. Akkor észre veszi, hogy még mindig testben van, de ez már az ő sugárteste, amely nem anyag. Képes a legkisebb akadály nélkül is átmenni falakon, sziklákon, hegyeken. A helyváltoztatás egy pillanat alatt történik, mert ahová menni akar, azonnal ott is van. Gondolatai világosak, értelme kifinomult, jobban kitárult az isteni dolgok iránt. Földi életében lehetett vak, süket, korcs, itt azonban csodálatosan erős. A sugártest minden érzékszerve rendelkezik földi életének minden képességével, sőt azokat fel is múlja. Ugyanakkor más lényeket is megismer ebben a „testi” formában. A Halottaskönyv részleteit felolvasók ekkor azt tanácsolják az elhunytnak, hogy amikor a fényhez közeledik, közölje, hogy szeretettel van mások iránt és együtt érez másokkal. Ekkor tükörszerűen egész életét felvillantják neki, a jó és a rossz tetteket egyaránt. Ebben az állapotban nincs semmiféle hamis kép, mert földi életéről nem lehet hazudni. A polihisztor a túlvilágon is járt volna? Emmanuel Swedenborg a XVII. században élt Stockholmban. Korának híres hadmérnöke és polihisztora volt, a természettudományok különböző területein dolgozott. Kezdetben az anatómia, a fizológia és a pszichológia problémáival kapcsolatban írt könyveket, életének későbbi szakaszában viszont olyasmikről írt, hogy kapcsolatban áll a túlvilági szellemi lényekkel. Munkáiban hemzsegnek az eleven történetek, amelyekben a halál utáni életet mutatja be. Ezekkel az írásokkal is lehet végezni összehasonlításokat az ő szellemtani tapasztalatai és a halál közeléből visszatért mai emberek vallomásai között. Érdekes a leírása az emberi testről a vérkeringés és a légzés megszűnése után. „Az ember még sokáig nem hal meg” – írja – „hanem csak elválik a testétől, amelyre a földi világban szüksége volt. Amikor az ember meghal, akkor csak az egyik világból átmegy egy másikba.” A halál beállta utáni események közül néhányat Swedenborg saját maga is megtapasztalt, amikor testén kívül tartózkodott. „Az összes érzékszervem működése megállt, amikor a halál állapotának a közelébe kerültem. Mégis megmaradt a benső életem és gondolkodásom, felfoghattam és visszaemlékezhettem azokra a dolgokra, amelyek ott történtek velem, és hogyan történtek meg azoknál, akik a halálból újraéledtek. Különösen arra emlékszem, milyen volt az, amikor a lelkem kiszakadt, kirántódott a testemből.” 9


A lélek nyelve mindenki számára érthető

A lelkek egymás számára felfogható nyelven beszélnek. A lelkek közötti érintkezés nem földi, emberi módon megy végbe, hanem közvetlen gondolatátvitellel. Minden ember erre a mindenki által érthető nyelvre változtatja beszédét, amely tulajdonképpen a saját lelkének a nyelve. Az angyalnak vagy szellemnek a másik emberhez intézett beszéde ugyanolyan hangos, mint egyik embernek a másik emberhez intézett beszéde. Ennek ellenére mások, akik a közelben vannak nem érthetik meg ezt a beszédet, csak az hallja, aki felé irányulnak a szavak. Ez azért van így, mert az angyal vagy a szellem beszéde elsősorban az ember gondolataiba hatol be. A szellemi állapot alig korlátozott. A felfogás, a gondolatok, az emlékek tökéletesek. A térnek és az időnek nincsenek olyan korlátai, mint a földi életben. A léleknek minden képessége magas tökélyre emelkedik, így a gondolkodás, a tapasztalás és a felfogás is. A haldokló a holtak között olyan lelkekkel találkozik, akiket életében ismert. Ezek azért állnak mellette, hogy segítsenek neki átjutni a túlvilági életbe. Ha valkaiknek a lelke elvált a világtól, barátai és ismerősei azonnal elébe mennek, örülnek és megmagyarázzák neki, hogy az örök életben mi vár rá. Elmúlt életének minden részletére emlékezik és lehetetlenség bármit is eltitkolni. A legkisebb gyerekkortól a legöregebb koráig minden dologra emlékezik és lépésről lépésre mindent feltárnak előtte.

Swedenborg írásaiban – akárcsak a Bibliában, Platónnál vagy a tibeti Halottaskönyvben meglepő párhuzamot fedezhetünk fel azon beszámolók között, amelyeket a mai emberek halálközeli tapasztalataiból már megismertünk. Felmerülhet az a kérdés, hogyan lehet az, hogy Pál apostol látomása és istenélménye, Platón elképzelései és mítoszai, a tibeti lámák bölcsessége és Swedenborg kinyilatkoztatásai, tehát az emberiség írásos emlékei annyira megegyeznek a mai emberek elbeszéléseivel, akik közel voltak a halálhoz. Erre válasz nincs, esetleg az, majd meglátjuk. (írta. FÁY Gábor)

Én magam különben egy tanfolyamon tudtam meg, hogy amit átéltem a motorbalesetnél, az Halálközeli Élmény volt, még akkor is, ha nem párosult alagútélménnyel, amit vártam, de miután elmaradt, így nem is gondoltam „komolyabb dologra”! A tanfolyam csodálatos volt kitűnő előadókkal, és ekkor járt Magyarországon 2001. március. 16.-án Dr. Raymond Moody, akivel sikerült személyesen is találkoznom és beszélgetnem, és a beszélgetés végén aláírattam vele az oklevelemet is.

Most pedig megosztom veled kedves olvasóm azokat a tapasztalatokat, amellyel segíthetek neked. Nagy segítséget nyújtott nekem a budapesti székhelyű IANDS Alapítvány, aki szervezte a tanfolyamot (és szervezi még most is), és tart rendszeresen előadásokat, és ad segítséget a hozzájuk fordulóknak!


Dr. Raymond Moody: Élet az élet után
Azoknak, akik a halálközeli élmények sokrétűségét még nem ismerik, egy rövid összefoglalót állítottunk össze Moody fenti könyvéből, amely egy paradigmaváltást robbantott ki a halálkutatás területén. A halál közelébe került emberek tapasztalatai és az egyes személyek tulajdonságai közt nagy különbségek vannak, ugyanakkor a különböző személyek tapasztalataiban feltűnően nagy a hasonlóság is. A szóban forgó közlésekben olyan sok a megegyezés, hogy minden nehézség nélkül mintegy 15 különböző elemet fedezhetünk fel. Engedtessék meg, hogy most ezekből az elemekből egy rövid, elméleti-ideális, ill. “teljes egész” élményt állítsak össze, amely az összes elemet tartalmazza, és ezek tipikusan a következő sorrendben fordulnak elő. Egy ember haldoklik. Testi nyomorúságának csúcspontján hallja, amint az orvos őt halottnak nyilvánítja. Egyszer csak egy kellemetlen zajt: átható, sivító harsogást kezd hallani és azonnal az az érzése, hogy nagy sebességgel rohan át egy sötét alagúton. Aztán hirtelen saját testén kívül találja magát, de ugyanabban a környezetben, mint amiben az előbb volt. Mint szemlélő, bizonyos távolságból nézheti saját testét. Tartózkodási helyéről szemlélve kellemetlen érzések töltik el, amikor látja testének újraélesztési kísérleteit. Egy idő után összeszedi magát, és egyre inkább alkalmazkodik ehhez a különös állapothoz. Észreveszi, hogy még mindig van “teste”, de ez tulajdonságait tekintve lényegesen különbözik a fizikai testétől, amelyet elhagyott. Hamarosan új események történnek. Más lények közelednek a haldoklóhoz, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátokat, rokonokat pillant meg, majd egy szeretetet és melegséget árasztó Fénylényt, amilyet ő még soha nem látott. Ez a lény – szavak nélkül – kérdéseket idéz hozzá, amelyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét, mint egészet értékelje. Segít neki, hogy életének fontosabb állomásait panorámaszerűen villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz, vagy határhoz közeledne, amely nyilvánvalóan a földi élet és az azt követő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem érkezett el. Küszködik ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná hogyan – újra egyesül fizikai testével és él tovább. Később, amikor megpróbálja másoknak közölni élményeit, nehézségekbe ütközik. Először is nem találja a megfelelő szavakat, amelyekkel a földöntúli eseményeket és élményeket kifejezhetné, aztán az emberek kinevetik. Majd lemond arról, hogy ezeket másoknak elmondja. Az élmény mégis nyomokat hagy életében, nevezetesen: hatással van életvitelére, megváltozik gondolkodásmódja, és másként értékeli a saját és más emberek halálát. Mielőtt értékelésre kerülne sor, néhány szempontra szeretném felhívni a figyelmet, amelyek a halál-tapasztalatok magyarázatának hátterét képezik: 1. Az egyes közlések közti feltűnő hasonlóság ellenére mégsem akad kettő, amely teljesen azonos lenne (bár néha figyelemreméltóan közel vannak egymáshoz). 1. Egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki az összeállított élménynek minden összetevőjét említette volna. A legtöbben sokat, a tizenöt elemből nyolcat, vagy többet említenek, sőt volt olyan is, aki tizenkettőt. 1. Az összeállított élménynek egyetlen olyan fix eleme sincs, amely a tanúk vallomása alapján minden elbeszélésben szabályszerűen visszatért volna, mégis az egyes elemeket körülbelül általánosnak tekinthetjük.

1. Az elméleti modellben említett elemek nemcsak egy elbeszélésben fordultak elő, hanem több elbeszélésben is (tehát nem egyéni, kivételes elemek. A szerk.). 1. A haldokló élményeinek sorrendje eltérhet az általam említett elméleti modell sorrendjétől. Egy példa a sok közül: sokan nem úgy közölték a Fénylénnyel való találkozást, ahogy a modellben szerepel, vagyis bizonyos eseménysor után, hanem már az elején, vagy az élmény egész folyamán tapasztalták azt. Az élmények sorrendje általában a modell sorrendje szerint történik. Erősebb eltérések ritkán fordulnak elő. 1. Hogy a haldokló milyen messzire jut ezekben a feltételezett élményekben, az úgy látszik attól függ, hogy a klinikai halál ténylegesen mikor következett be és mennyi ideig kellett neki ilyen körülmények között tartózkodnia. Általában azok, akik “meghaltak”, bőségesebb és teljesebb élményekben részesültek, mint azok, akik a halált csak érintették. Vagyis akik hosszabb ideig voltak “halottak”, messzebb jutottak, mint azok, akiknél ez rövid ideig tartott. 1. Beszéltem több olyan emberrel, akiket halottnak nyilvánítottak, majd életre keltettek. Visszatérésük után semmi ilyen élményről nem számoltak be, mert egyáltalán nem emlékeztek semmire. Meglehetősen érdekes dolog, hogy beszélhettem olyan személyekkel, akik különböző okok következtében (időben nagyobb különbséggel) – esetleg kétszer is a klinikai halál állapotában voltak. Az első alkalommal nem emlékeztek semmire, míg a második alkalommal voltak tapasztalataik. 1. Végül szeretnék rámutatni arra, hogy első kézből vett közlésekkel, tanúvallomásokkal és elbeszélésekkel foglalkozom. Ebből a kiinduló helyzetből tekintsük át most részletesebben a halálközeli élmények ismételten visszatérő stádiumait:
• Leírhatatlanság Számunkra az emberi nyelv érthetősége attól függ, hogy milyen tapasztalatokkal rendelkezünk a minket körülvevő világból. Azok tapasztalatai, akik megközelítették a halált, a mi tapasztalati világunkon kívül esnek, ezért teljesen érthető, ha az illetők, élményeik visszaadásánál bizonyos nyelvi nehézségekbe ütköznek. Az ilyen élményekben részesülők úgy számolnak be tapasztalataikról, hogy azok kimondhatatlanok, mintegy “leírhatatlanok”. Sokan a következőket mondják: “egyszerűen nincs olyan szó, amely pontosan kifejezné, amit megpróbálok elmondani.” Vagy: “a jelzőket és azok felsőfokát, amelyekkel kifejezhetném magam, még ki kellene találni. Mindazok a szavak amelyeket ismerek a három dimenziós világhoz tartoznak. De ott több van. A tér és az idő fogalmával ellentétben kellene magamat kifejezni. Nem tudok Önnek teljes képet adni.”

• A halálhír meghallása Többen elmondták, hogy hallották, hogy az orvos, vagy más jelenlévők halottnak nyilvánították őket. Egy asszony, akinek korábban többször voltak szívpanaszai a következőket mesélte el: “Szorító fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha vaspánt szorította volna össze. Férjem és egy ott tartózkodó barátunk hallotta, hogy elestem és sietve jöttek a segítségemre. Hallottam férjemet, mintha nagy távolságból mondaná: “most halt meg”. És én is azt gondoltam: igen ez a halál.”

• A béke és nyugalom érzései Élményeinek kezdeti szakaszáról sok ember azt mondja, hogy rendkívül kellemes érzései voltak. Egy asszony, aki szívroham után került vissza az életbe, ezt mondja: “Egyszer csak olyan jó érzések töltöttek el, amilyeneket csak el lehet képzelni. Nem volt más csak béke, harmónia és tökéletes nyugalom. Úgy éreztem, minden bajom elmúlt és ezt gondoltam magamban: Ó, milyen csendes és békés minden, semmi se fáj.

A zaj Nagyon sokan különböző, szokatlan hallási benyomásokat tapasztaltak. A hangok néha különösen kellemetlenek voltak. Így beszél egy férfi, aki altesti műtétje közben 20 percig “halott” volt: “Nagyon kellemetlen dübörgés jött a fejem belsejéből. Rossz érzés volt. Ezt a zajt sosem felejtem el.” Némely esetben a hanghatásokat örvendetes zenei hangoknak érezték. Egy fiatalasszony, aki véralvadási zavarok következtében hajszál híján meghalt, arról a pillanatról tudósít, amikor összeesett: “Egyszer csak zenét hallottam, fenséges csodaszép zenét.”

A sötét alagút A beszámolókból kiderül, hogy a zaj feltűnésével egy időben gyakran azt érzik, mintha egy “sötét termen” nagyon gyorsan kellene átrohanniuk. A térség meghatározásához különféle kifejezéseket használnak. Ilyeneket hallottam: barlang, folyosó, cső, bányaakna, zárt terem, völgy, tölcsér, alagút, vákuum, üresség, henger. Bár az emberek különféle kifejezéseket használtak, mégis ugyanazt a fogalmat akarták kifejezni e szavakkal. Nézzünk meg két beszámolót, amelyekben az alagút játssza a főszerepet: “Helyi érzéstelenítés hatására nagyon heves allergiás reakció lépett fel nálam. Nem tudtam lélegezni, megállt a lélegzetem. Az első ami történt – hihetetlen gyorsan zajlott le: óriási sebességgel sodródtam keresztül egy sötét, fekete ürességen. Alagútnak is mondhatnám. Úgy éreztem, mintha sebesvonattal utaznék, annyira nagy sebességgel rohantam át ezen az alagúton.” Egy asszony, aki közlekedési baleset következtében került közel a halálhoz, párhuzamot vont tapasztalata és egy TV-adás között. “A legnagyobb nyugalom és a legteljesebb béke, a legteljesebb félelemmentes érzés közben egy alagútban találtam magam – egy koncentrikus körökből álló alagútban. Nemsokára ezután láttam a TV-ben egy adást, amelynek címe, “Az időalagút” volt, ahol az emberek egy csigavonalú folyosón, alagúton az időben visszafelé mentek. Ez az ami az élményemmel a legjobban megegyezik.”

Testen kívül Azok a személyek, akikkel beszéltem, élményük előtt semmiben sem különböztek az átlagembertől. A haldokló személyt ezért éri sok meglepetés a sötét alagúton való gyors áthaladáskor. De abban a pillanatban, amikor öntudatra ébred, a saját fikai testét kívülről pillantja meg, mintha az alakokat, eseményeket szemlélve ő maga a teremben kívülálló, idegen személy lenne. A saját alakját és az ott lejátszódó eseményeket úgy nézi, mint egy színdarabot, vagy filmet, továbbá még a jelenlévők gondolatait is érzékeli. Az ebben az élményben részesülők mindegyike felhívta a figyelmet az időtlenségre.

Álljon itt ízelítőül két beszámoló, amelyekben egyes személyek a “testenkívüliség” állapotában tartózkodtak. Egy lány, aki autóbaleset következtében került testen kívülre a következőket mesélte el: “A környékről odaszaladtak az emberek. A kocsiban láttam teljesen összeroncsolódott testemet, de annak látványa semmiféle érzést nem váltott ki bennem.

Mintha az a test valaki másé lett volna, olyan volt, mint egy tárgy. Tudtam hogy az az én testem, de teljesen közömbösen hagyott.” A következő részlet egy asszony elbeszéléséből való, akinek megállt a lélegzete, amit az újraélesztés alkalmával működésbe hoztak. “Láttam, hogyan élesztettek fel. Nagyon különös volt. Nem lebegtem magasan. Úgy tűnt, mintha emelvényen állnék, alig magasabban, mint a többiek. Legfeljebb annyira, hogy a fejük felett éppen átláthattam. Megpróbáltam beszélni velük, de egyikük se hallotta hangomat. Senki sem figyelt rám.”
• Találkozás másokkal Sokan elmondták, hogy az élményük közben, a közelükben más szellemi létezők jelenlétét észlelték. Ezek a lények vagy azért jöttek, hogy megkönnyítsék neki az átmenetet, vagy hogy közöljék velük, hogy még nem érkezett el haláluk órája, ezért vissza kell térniük anyagi testükbe. Egy asszony így mesél: “Ezt az élményt szülésnél tapasztaltam. Nehéz szülés volt, mert sok vért veszítettem. Az orvos lemondott rólam és megmondta hozzátartozóimnak, hogy haldoklom. Ám én egész idő alatt éber voltam és hallottam, amint ezt kijelentette. És akkor úgy éreztem, magamhoz térek. Egyszer csak észrevettem, hogy emberek vannak körülöttem, akik - úgy tűnt - a szoba mennyezetén lebegtek. Mindenki ott volt, akit korábbi életemben ismertem, akik már előttem meghaltak. Felismertem a nagymamámat és egy lányt iskolás koromból, valamint sok rokont és barátot. Éreztem, azért jöttek, hogy óvjanak és vezessenek.” Más esetekben a szellemi lények, akikkel a haldoklók találkoznak a földi életből nem ismerősök.

Néhány ritka esetben a beszélgetőpartnereim arra a megállapításra jutottak, hogy azok a lények, akikkel találkoztak, az ő “őrangyalaik” voltak. Egy férfinak az egyik szellemi lény azt mondta: “Életednek eddigi szakaszában én segítettelek, mostantól fogva másnak adlak át.”
• A Fénylény Az általam tanulmányozott közlésekben a leginkább bámulatba ejtő az az elem, amely az egyénekre a legnagyobb hatással volt: egy ragyogó fénnyel való találkozás. Ez a fény leírhatatlan fényessége ellenére semmiképpen se bántja a szemet, nem kápráztat, nem akadályoz abban, hogy jelenlétében más dolgokat is érzékeljenek. Szokatlan megjelenési formája ellenére egy személy sem kételkedett abban, hogy ez a fény élőlény, Fénylény. Ebből a lényből leírhatatlan szeretet és melegség árad a haldoklóra. A Lény megjelenése után, hamarosan felveszi a kapcsolatot – gondolati úton – a haldoklóval és kérdéseket tesz fel neki. Ezt bizonyítja egy asszony következő megfogalmazása: “A Lény hozzám intézett első szavai ezek voltak – mintha kérdezett volna: kész vagyok-e meghalni? És mit csináltam egész életemben, amit most megmutathatnék?”

Minden élményes megjegyzi, ezek a kérdések bármennyire is mélyrehatóak, mégsem lehet azt állítani, hogy szemrehányóak lennének. Mindnyájan állítják, hogy a Lény által feltett kérdések sohasem vádlók, vagy ledorongolók, mert nem számít, hogy milyen a válasz, utána is ugyanaz a korlátlan szeretet és megértés árad a Lényből mint előtte. A kérdéseknek az a célja, hogy életüket őszintén és alaposan gondolják át, nem előre megfogalmazott válaszokat akar hallani, hanem a megkérdezettet segíti, hogy ő maga jöjjön rá az igazságra.

• Visszatekintés A Fénylény megjelenése, vizsgálás és szó nélkül feltett kérdései egy döbbenetes képsort indítanak el, amellyel a Lény panorámaszerűen bemutatja a haldoklónak élete fontos eseményeit. Közben kiderül, hogy a Lény előtt az egyén egész élete kiterítve fekszik. Célja az, hogy a haldoklót ösztönözze arra, hogy életére visszaemlékezzen. Az emlékezés folyamatából a Lény kiemel néhány jelenetet, amelynek megfigyelését különösen ajánlja. A visszatekintés rendkívül gyorsan megy végbe, amit az érintettek látomásszerű képzeletnek említenek, mégis azt állítják, hogy életüket lenyűgöző elevenséggel mutatja be, miközben a képek láttán érzelmileg és hangulatilag néha újból át is élték a jeleneteket. Figyeljünk meg, ilyen szempontból egy jellegzetes közlést: “Amikor a Fény megjelent, első szava ez volt: “Mit tettél életedben, amit most megmutathatsz nekem?!” – vagy valami ilyen. Abban a pillanatban megkezdődött a visszatekintés. Ejha, hát ez meg mi? – gondoltam, amikor gyerekkorom jelent meg. Attól kezdve, egymás után gyakorlatilag életem minden egyes évét láttam kisgyerek-kortól egészen a jelenig. A képek úgy peregtek le, mintha kívülről, a valóságban láttam volna őket, rendkívül szemléletesek, színesek voltak – és hatásosak.”

Rá kell mutatni arra, hogy olyan beszámolók is elhangzottak, amelyekben a visszatekintés élményét a Fénylény megjelenése nélkül tapasztalták meg. Azokban az élményekben, ahol a Fénylény egyértelműen “irányítóként” volt jelen, a visszatekintésnek komolyabb meggyőző ereje volt.
• Határ vagy sorompó Néhány esetben a résztvevők leírták, hogy halálközeli élményeik folyamán eljutottak egy helyhez, amit “határ”, vagy “választóvonal” szóval jelöltek meg. A különböző szereplők másmás kifejezést használtak, mint pl. túlsó part, ajtó, kerítés, vagy egyszerűen egy vonal. Elmondták, ha átlépték volna ezt a “határt”, nem térhettek volna vissza fizikai testükbe. Íme egy beszámoló: Hirtelen egy hullámzó gabonamezőn találtam magam. A mezőn észrevettem egy kerítést és elindultam feléje. A másik oldalon észrevettem egy embert, aki szintén a kerítéshez közeledett, mintha találkozni akart volna velem. Hozzá akartam menni, de úgy éreztem, hogy valami ellenállhatatlanul visszahúz. Ugyanakkor láttam, hogy ő is megfordul és eltávolodik a kerítéstől.” • Visszatérés Azoknak az embereknek, akikkel beszéltem, valamikor vissza kellett térniük élményeikből. Voltak olyanok, akik “haláluk” után néhány pillanat múlva kétségbeesetten kívánkoztak vissza anyagi testükbe és haláluk miatt bánatosak voltak. Amikor azonban a haldokló bizonyos mélységig jutott élményeiben, nem tetszett neki a visszatérés, sőt igyekezett ellenszegülni, nehogy vissza kelljen venni testi létformáját. Különösen érvényes ez azokra, akik találkoztak a Fénylénnyel. Egy férfi így mesél: “Ennek a Lénynek a közelségét sohase akartam elhagyni.”

Más személyek közölték velem, hogy biztonságban érezték magukat szokatlan, fizikai test nélküli állapotukban, mégis azon voltak, hogy visszatérjenek a fizikai létbe, mert befejezetlen feladataik voltak. Lássuk, hogy beszél erről egy több gyermekes családanya: “Gondolkoztam, hogy itt maradjak-e? Aztán megláttam a három gyermekemet és a férjemet. Mit tegyek? Nem könnyű elmagyarázni. Amikor a Fény jelenlétét éreztem, akkor tényleg nem akartam visszatérni.

A családom iránti felelősséget nagyon komolyan vettem és abban a pillanatban is tudatában voltam ennek, így előbbre valónak tartottam, hogy visszatérjek.” Mások úgy vélik, hogy a továbbélés engedménye “Isten” akaratából történik, vagy mert ők ezért imádkoztak, vagy mert az Isten, vagy a Fénylény őket különleges feladat betöltésére rendelte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése