Amikor a lélek elhagyja a holttestet: A Delpasse-effektus

(forrás: ezotop - Hernádi Gyula, Lélekvándorlás)

Az alábbiakban James Bedford és Walt Kensington nyomán ismertetjük a Delpasse-effektus lényegét. Az angol agykutató, Grey Walter a következő kísérletet végezte el.

A kísérleti személynek - akinek ágybéli elektromos hullámait elektroencefalograf-készülék (EEG) rajzolta fel - azt a gyakori utasítást adta, kapcsoljon be egy tv-készüléket. Az EEG-készülék tanúsága szerint minden egyes bekapcsolás előtt áramlökés keletkezett a kísérleti személy agyában. Ezt az áramlökést Grey Walter készenléti hullámnak nevezte el.

Később megváltoztatta az utasítást. Az elektródákat közvetlenül a tv- készülékhez kötötte, és a készenléti hullámokat elektromos úton felerősítette. Ezek után a kísérleti személy pusztán azáltal is be tudta kapcsolni a tv-készüléket, ha csak azt gondolta, hogy be akarja kapcsolni. A készenléti hullám volt a „bekapcsolótényező".

A kísérlet ezen fázisához kapcsolódott Jean Jaques Delpasse, fizikus és kibernetikus, aki feltételezte, hogy a gyakori ismétlés emlékezetmolekulákat hoz létre az agyban, melyeknek a készenléti hullám képezi szilárd „alkatrészét". Az emlékezet anyagi természetű, emlékezetmolekulákból áll.

Ez a megállapítás nyilvánvalóan lehangoló. Ha ugyanis a személyiség, a tudat, a lélek csupán molekula, akkor a Nagy Semmi vár ránk.

Delpasse professzor számára fenti felismerése nem a belenyugvás alapja lett, sőt ellenkezőleg, kihívássá vált. Azt állította, ha a tudat, a szellem számára létezik túlvilág, ha halhatatlan, tehát ha levetvén anyagi köpenyét, a testet, energiastruktúraként megmarad, akkor egy bizonyos részét, mondjuk épp az emlékezetet ki lehet mutatni a halál után is.

Delpasse, Grey Walter kísérletei alapján talált bizonyítási módot, eljárást is. Csakhogy ehhez haldoklókra lett volna szüksége. Ez a feltétel óriási akadályokat gördített a bizonyítási eljárás elé. Haldoklókkal ugyanis nem lehet csak úgy kísérletezni!

S ekkor lépett közbe a véletlen. Delpasse találkozott William Jongh van Amsynck professzorral, a híres neurológussal.

Amsynck sokat foglalkozott az úgynevezett bio-feddbackkel. Magasvérnyomásos betegek számára olyan vérnyomásmérő készüléket szerkesztett, amely a nyomásváltozásokat akusztikilag is lereagálta. Ha emelkedett a vérnyomás, szörnyű, idegölő hangot, ha viszont süllyedt, kellemes haranghangot adott. így a páciensek rövid gyakorlás után képesek voltak vérnyomásukat befolyásolni pusztán azzal, hogy az egyik hangot szívesen, a másikat viszont undorral hallgatták.

Delpasse számára Amsynck betegei alkalmasak voltak elmélete bizonyítására, hiszen mindannyian magas vérnyomásban szenvedtek, s ez a betegség gyakran jár agyvérzéssel, illetőleg halállal.

Amsynck professzor hajlandó volt saját kísérletei mellé felvenni, alkalmazni a Grey Walter-kísérlet technikáját is. A betegek is hajlandók voltak, hiszen örömöt okozott nekik, hogy pusztán akaraterejükkel be tudják kapcsolni a szemben álló tv-készüléket.

Egy napon Amsynck klinikáján váratlanul súlyos agyvérzést kapott egy hatvanhét éves hipertóniás nőbeteg. Hogy agyi működését ellenőrizzék, EEG-készülékhez kötötték, ezenkívül a Grey Walter- kísérlet apparátusával is összekapcsolták.

Az azonnali intézkedések ellenére a betegnél fokozatos agynyomás- növekedés jelei mutatkoztak, mely nyomásnövekedés végül is az agyműködés megszűnéséhez vezetett. Az encefalografon megjelentek a jellegzetes nullahullámok, melyek az agyi áramok kialvását, megszűnését jelezték.

Halála előtt hosszú ideig kómában feküdt a beteg, tehát már nagyon régóta nem volt képes tudatosan és akaratlagosan készenléti hullámokat létrehozni, gerjeszteni. Ennek ellenére a végleges agyhalál szimptómáinak megjelenése után a Grey Walter-készüléken megjelent a bekapcsolási szignál.

Ezt a bekapcsolási szignált, felvillanást, amely a végleges halál küszöbén annak ellenére jelenik meg, hogy már nem létezhetik készenléti hullám, Delpasse-effektusnak nevezzük.

Ez az effektus azt jelenti, hogy az emberi szellem, egy eddig ismeretlen energia hátán, illetve segítségével, a halál pillanatában elhagyja a testet.

A halál pszichológiája

Forrás: http://filantropikum.com/a-halal-nem-mas-mint-illuzio-allitja-egy-tudos/

Félelemben születtünk. A halál egy mítosz – A halál pszichológiája 1. rész

Megjelent: 2013/11/11 

A korábbiakban megismerhettük Howard L. Braden író-filozófust, az Ammara című könyv szerzőjét, és a vele készült interjúban megtudhattuk, hogy a könyv hátterében egy halálközeli élmény áll. Felkértük, hogy írjon az Olvasóinknak a halálról.

Háromrészes cikksorozatunkban tehát a halál témájával foglalkozunk.

A halál a tőle való félelem által rendkívüli motivációs erő. Ám míg a félelem az állatok esetében általában a túlélést szolgálja, az ember esetében a hatásmechanizmusa sokkal komplexebb, és jellemzően inkább megbénít bennünket, hiszen az egyik legsúlyosabb érzelmi kompromittációként helytelen döntésekre sarkall, vagy épp döntésképtelenséget okoz.

A halál egy mítosz, a halálfélelem pedig nem más, mint az ismeretlentől való félelem.

Az első megnyugtató dolog a halállal kapcsolatban az, hogy életében mindenki általában kétszer hal meg: a születés is halál. …-élmény. (Ez alól értelemszerűen kivételt képeznek a császármetszéssel világra jött emberek.)

A magzati fázisban az elménk egy szinte tiszta lap. Az agyat és így az agy aspektusában a lélek által működtetett tudati konfigurációt – ez az elme – a magzati élmények, behatások formálják. Mik ezek: a köldökzsinóron keresztül érkező véráram összetétel-ingadozásain túl az anya szívverése, a hasfalon keresztül beszűrődő tompa, főleg mélyfekvésű hangok, valamint ritkán tompa, vöröses árnyalatú fények is, hiszen a magzat szeme olykor megnyílik, és bár még nem tanult meg és a születés után is egy darabig még nem tanul meg fókuszálni, minden kétséget kizárhatóan rendkívül jól lát (mivel a gyerekek olyan kevés fényben is jól látnak még, amit mi felnőttek már vaksötétnek érzékelünk, ez a fény hatására lebomló látófehérjék újraképzési sebességének csökkenése miatt van, ami lényegében az öregedés korai velejárója). (És hozzáteszem: igen, a születéskor ezért nem volna szabad az újszülött szemébe világítani; jelentős traumát okozunk vele, amelyekre aztán a személyiségének egész további alakulása és fejlődése épül még akkor is, ha ennek hatása végül legfeljebb hipnózisban azonosítható be. De térjünk vissza a halál és a születés kapcsolatának témájára.)

A magzati elme számára az anyaméh-béli lét a tökéletes nyugalom, tökéletes biztonság állapota, mely egy rendkívül megrázó módon ér véget. A méh összehúzódásával a magzat világa elkezd zavarossá válni, ami a félelem első élményére szolgáltat alapot. Ezután a burok megnyúlik, alakot vált, a határai közelebb jönnek új, rémisztő élményként nyilvánulva meg, majd a magzat fájdalmakkal teli módon átpréselődik a szülőcsatornán. Gondolhatnánk, hogy a halálból visszatértek alagútélménye innen származik, azonban ez bármennyire is kézenfekvőnek látszik, meggyőződésem, hogy nem így van; a két élmény hasonlósága csupán spirituális értelemben vett „véletlen“ (ténylegesen: fraktális párhuzam). Mindenesetre a magzat egy sötét alagúton keresztül kijut a fényre; megszületik. Félelemben.

Ne gondoljuk, hogy ez az állapot elkerülendő! Hogy mostantól mindenkinek császármetszéssel kellene világra érkeznie… Egyáltalán nem! Ez a félelemélmény, amennyiben helyesen kezeljük, bár ez inkább a gyermeknevelés témakörébe tartozik, egy nagyon erőteljes, komplex személyiségfejlődés alapja lesz a későbbiekben az illető életében (mindannyiunk életében), mert a félelmen felül történő győzedelmeskedés tapasztalatának lehetőségét hordozza magában, ami lényegében később a felnőtté válás kulcsélményévé válik.
Ennek része, hogy minden érzelmi trauma, izgatottságérzés valójában ennek a születéskori halálélménynek, valamint az erre épülő csecsemőkori traumák restimulációja. (Melyet túlzásba is lehet vinni, pl. álomba siratás.)

Ilyen tehát az első halálélmény. Amelyből nincs visszatérés.

“A lélek kitekint az elméből” – A halál pszichológiája 2.rész

Milyen az életet lezáró halál?

Ez a halál módjától függ.

Mivel talán nem csak olyanok olvassák a cikket, akik számára nem kérdés, hogy a lélek/szellem különlévő a testtől, így tehát a testi halál után is létezik, ahogy persze előtte is létezett, először is tisztázzuk: a test mint fizikai objektum nem létezik (materiális értelemben, fizikailag). A test csupán egy absztrakció. Az elsődlegessége és a testtől független szellem elvetése egy materialista tévhit, ténylegesen egy viszonylag egyszerű figyelmetlenségen alapul. Valójában matematikai tény, hogy az emberi test, ahogy minden élő szervezet, nem egy anyagi rendszer, hanem egy információs rendszer, amely csupán egy háromdimenziós vetülettel rendelkezik a fizikai világban, tehát az anyagi részecskék által alkotott világban. Ez a Test.

(A test valódi mibenléte a testet alkotó atomok/molekulák, elektronok és még fény is, gyűjtőnéven: részecskék pályagörbéjének elemzésével és a részecskék katalogizálásával mutatható ki, vagyis detektálható ténylegesen egy mérőműszerként használva fel magát az élő szervezetet, de ennél jobban itt és most ne mélyedjünk bele, ám mindenesetre annyi jó hírrel szolgálhatok, hogy a szellemnek az anyagi világon túlmutató elsődlegessége eredetileg nem csupán hitkérdés. De ezt majd az Ammara-trilógiában tervezem kivesézni, igaz, egy regény erre azért némileg korlátozott lehetőséget nyújt, de majd az optimális megoldást választom, mindenesetre a történet majd invokálni fogja ezeket és a további ehhez kapcsolódó gondolatokat és információkat.)

Általában az elhalálozáskor az történik, hogy a lélek – stílszerűen szólva – kinéz az elméből. Egy kicsit tisztázzuk ezeket a fogalmakat, bár itt most nem definíciószinten:
A testet feljebb már tisztáztuk (részben, de elegendően).
A testet és tágabb értelemben a testi életet az agy szűrőjén keresztül az Elme működteti, és a Lélek figyeli. A lélek (általában és nagyjából) teljes mértékben az elmére koncentrál. (A lélek egy előző életében egy másik elmére koncentrált, melyet egy másik testben „nevelt fel“, és egy következő életében egy következő aktuális elmére fog koncentrálni.)

Tehát ebben a gondolatkörben az elhalálozáskor a lélek kinéz az elméből. Ezen a ponton bizonyos traumatikus élmények, lényegében érzelmi konfigurációk okozhatnak bonyodalmakat, de most vegyük az ideális állapotot, amikor nincsenek bonyodalmak. A lélek tehát kinéz az egóból.

Hirtelen, váratlan és észrevétlen halál esetén a halál olyan gyorsan megtörténik, hogy az elme egy darabig nem veszi észre, hogy már nincs test. Ez a jobbik eset, mert itt nem volt testi szenvedés, sem félelem.
Más esetben (történjen az akár egy pl. baleseti sérülés hatására, vagy csupán egy egyszerű légzési elégtelenséggel) a halált a következőképpen éljük meg: Süllyedés, befelé való szívó hatás. Mintha elkezdenénk befelé süllyedni a testünkbe. Az érzékelt világ távolodni látszik, közben a perifériális látás besötétül. Ez meglehetősen rémisztő élmény tud lenni még akkor is, ha közben nincs jelen testi fájdalom, abban az esetben ugyanis bár a fájdalom egyúttal csökken, ahogy a lélek fokozatosan csatlakozik le a testről, mégis már olyan megviselt állapotban vagyunk, mint miután napokig fogfájással küzdünk; nehezebben kezeljük az érzelmi hatásokat, itt a megállíthatatlanul közeledő ismeretlentől való félelmet és a szeretteink elvesztésének fájdalmát.

De valójában ez csupán az elme élménye, amely egy érzelmi konfigurációnak, egy érzelmi kompromittációkkal határolt személyiségnek keretében létezik. Az elhalálozás folyamatának ez a fázisa hasonlít egy foghúzáshoz abban az értelemben, hogy kezdetben rossz, kellemetlen, túllennénk rajta vagy épp elkerülnénk, de aztán jön a megkönnyebbülés. (Ez a második megnyugtató dolog a halállal kapcsolatban, visszautalva a cikk 1. részére.)

Egyetlen pillanatban én voltam Mindenki – A halál pszichológiája 3. rész

A cikksorozat előző részében a halál folyamatát és megélését kezdtük el körülírni, és eljutottunk addig a momentumig, hogy: A halál pillanatában egy beszűkülési folyamat részeként a lélek úgymond kinéz az elméből.

Folytatódik tehát a beszűkülési folyamat. Az elme egy befelé hátráló, süllyedő élményként éli meg a történéseket, az észlelt világ az öt érzékszerv aspektusában egyre tompábban érzékelt, egyre távolibb. Ekkor egy hatalmas, végső erőfeszítés ébred bennünk, az elme utolsó próbálkozása, végső ragaszkodása az ismert és dédelgetett élethez, az önismerethez, melynek bűvkörében addig létezett, és ez a próbálkozás legtöbbször eredményes, legalább is látszólag, ugyanis ekkora egy kinyíló virág felszabadító élményéhez hasonló esemény következik: a lélek kilép a testből.

Felállunk, felülünk, fellebegünk a test fölé. Az érzékelési perspektíva felborul: először is szétesik és részben összekeveredik az addigi öt érzékszerv észlelete: a tapintás és szaglás megszűnik, a hallásélmény szerepét pedig a gondolatok veszik át, miközben a látásérzékelés megváltozik. Hasonló perspektívikával kezdünk el látni, mint víz alatt a búvárszemüvegben (amikor is a távoli dolgok nem látszanak annyira távolinak), de a nézőpontunk, ahonnan szemléljük a valóságot, a gondolat sebességével változik.

És ami még nagyon különös élmény, az a jelen pillanat kiszélesedése: az élet során a jelen tudata egy nagyon keskeny pillanatra koncentrálódik, míg a halál után a múlt és a jövő összemosódik. A múlt is láthatóvá válik, mintha egy nagyon képlékeny, tetszőlegesen állítható mértékű, szélesebb jelen része volna, a jövő pedig valamiképpen egy valószínűségi felhő különös, elmosódott, mégis tisztán látható élménye. Ezt emberi fogalmakkal már nagyon nehéz megfogalmazni, ahogy különösen azt, ami pedig ezután következik.

És ez még mindig egy relatíve beszűkült érzékelési állapot, mert a halál utáni folyamatban ez tovább szélesedik olyannyira, hogy létrejön az a bizonyos alagúteffektus.

Mondd azt: „én vagyok minden“, és légy egoista.

Bizonyára mindenki egy kicsit máshogy éli meg ezt a létezést, de mindenképpen kiszélesedik az észlelési határ. Esetemben az történt (legalább is ezen a téren, mert ennél sokkal több történt), hogy láttam a környező kb. kétezer embert, az életüket hátra és előre. Egyszerre voltam mindannyiuk, egyetlen pillanatban én voltam mindenki, kétezerszer megszülettem, felnőttem bennük/velük, szerelmes lettem, megházasodtam, még terhes is voltam, gyerekem született, elvesztettem gyermeket, férjet, feleséget, szülőt, és meghaltam.

És hogy mi történik azután? Arról már sok helyen olvashattunk. Ennek és az ennek hátterében álló kozmológiának a helye maradjon meg az Ammara folytatásában és egy másik ehhez kapcsolódó, de még csak vázlat szintjén létező regénytervezetben…

A halál nem más, mint illúzió – állítja egy tudós

Megjelent: 2013/11/15 Írta: Jerome Flynn

A Wake Forrest Orvostudományi Egyetem professzora szerint a halál illúzió, amelyet az emberi tudat generál. Robert Lanza új könyvében, a kvantumfizikára és a biocentriuzmusra alapozva azt állítja: az emberek azért hisznek a halálban, mert azt tanították nekik, hogy meghalnak.

Azaz az emberi tudat az életet a testtel azonosítja és a test meghal. Az ógörög és buddhista alapokon nyugvó biocentrizmus szerint az idő az a belső érzék, mely a pillanatnyi állapotokat a térbeli világban összeköti, így minden, amit megtapasztalunk az elménkben alkot egészet. Továbbá a tér és az idő az elme eszközei, és így nem léteznek az élettől független külső tényezőkként.

A professzor úgy véli, nem a világegyetem teremti meg a biológiai életet, hanem fordítva, és az emberi tudat határozza meg a tárgyak méretét és formáját. Lanza egy példával is alátámasztotta mondanivalóját. E szerint az ember azért látja kéknek az eget, mert így tanulta, de az agy sejtjeinek megváltoztatásával elérhető, hogy ugyanaz a személy zöldnek vagy vörösnek lássa az eget.

Megjegyzi: a tér és az idő csupán az emberi tudat eszközei, vagyis a halál és a halhatatlanság csakis egy olyan világban létezik, aminek nincsenek térbeli, időbeli határai. A biocentrizmus végtelen számú párhuzamos világ egyidejű létezését feltételezi, így minden, ami megtörténhet, meg is történik ezekben az univerzumokban, így a halál általunk felfogott formája nem létezhet. Példája szerint az emberi élet egy évelő virághoz hasonlítható, ami a halál után kinyílik egy másik univerzumban.