Életünk egyik legnagyobb rejtélye

Forrás: http://www.paranormalactivity.eoldal.hu/cikkek/halalkozeli-elmenyek.html

Életünk egyik legnagyobb rejtélye, hogy mi történik velünk a halálunk után. Vannak olyan emberek azonban, akik átéltek már halálközeli állapotokat. Ők azt állítják:tudják a választ.

Az USA hadseregének közlegénye, George Ritchie 1943 decemberében súlyos tüdőgyulladással magas lázzal feküdt a texasi Abilene katonai kórházban. Egy éjszaka arra ébredt,hogy  sokkal jobban van, és kiugrott az ágyból, hogy megkeresse ruháját. Nem találta,de amikor visszanézett döbbenetére egy fiatalembert pillantott meg az ágyon. Kirohant a folyosóra, és megszólította az ott álló őrmestert,de az levegőnek nézte.Ritchie azt vette észre, hogy már nincs is a kórházban, száguldott, szinte repült.Kiért egy folyó partjára, majd egy ismeretlen városban útkereszteződéshez érkezett. Lassanként rájött, hogy láthatatlan: a járókelők ügyet sem vetettek rá. Visszaindult a kórházba, s még  gyorsabban  haladt, mit amikor nekivágott az útnak. Kórteremtől kórteremre szaladt, kereste az ágyát és az alvó férfit. Végre megtalálta az ágyát- de rémülten látta, hogy a rajta fekvő testet már letakarták lepedővel. A helyiséget egyszer csak ragyogó fény töltötte el, és a katona előtt lepergett az élete filmje, minden esemény, minden gondolat. Hirtelen visszatért a saját testébe. A keze megrezdült, s az ápoló riasztotta az ügyeletes orvost, aki már kiadta az utasítást, hogy az elhunytat vigyék a hullaházba. Adrenalin-injekcióval sikerült újra megindítani a szívműködését.Ritchie kilenc percig volt "halott".

Hosszú évek után Ritchie- most már mint tekintélyes ideg- és elmegyógyász - beszámolt a halállal való közeli találkozásáról egy Raymund A. Moody nevű orvostanhallgatónak. Moodyt ez a történet indította arra, hogy a halálközeli élményekkel foglalkozzék. Kutatásai alapján írta meg Az élet az élet után című könyvét(1975), amelyből az idők során tízmillió példány fogyott el. Hatására jellemző, hogy a Gallup Intézet 1982-ben közvélemény-kutatást rendezett a témáról, és ekkor kiderült, hogy - a saját bevallása szerint - nyolcmillió amerikai felnőttnek volt halálközeli vagy azzal kapcsolatos élménye. Szó sincs azonban valamiféle  modern felfedezésről. Több mit kétezer éve Platón, a görög filozófus elbeszélte az Ér nevű katonai legendáját.Azt gondolták róla, hogy elesett a háborúban, tizenkét napot feküdt hullaként, de amikor a testét el akarták hamvasztani a halotti  máglyán , életre kelt. Ér elbeszélte, mihelyt a lelke kilépett a testéből, olyan helyre  került, ahol a földben két hasadék volt, s vele szemben az égen szintén kettő. Középen bírák ültek, és a lelkek fölött ítélkeztek. Az igazságos lelkeket az ég felé, az igazságtalanokat a föld felé indították  útnak.Neki megparancsolták, térjen vissza és mondja el embertársainak, mit látott.

Az első világháborúban, az olaszországi Piave folyó mellett Ernest Hemigwayt megsebesítette egy felrobbanó gránát. A fiatal amerikai önkéntes azt gondolta, itt a halál. Túlélte azonban a sebesülést, és évek múltán a Búcsú a fegyverektől(1929) című híres regényében idézte föl, mit érzékelt a halál küszöbén:"Megpróbáltam lélegzethez jutni,de a levegő megállt a torkomban, és egyszerre éreztem, hogy kiszakadok saját magamból, tetőtől talpig, és tudtam, hogy ez a halál, de azt is tudtam, hogy tévedés volt, amit eddig hittem, hogy az ember csak lehunyja szemét, és kész. Egy darabig lebegtem az űrben, de följebb már nem jutottam, sőt éreztem, hogy kezdek visszacsúszni. Nagyot lélegzettem, és itt voltam megint."(Örkény István fordítása)
Hasonló tapasztalatokról szerte a világon beszámoltak az írott történelem folyamán, de az orvosok csupán néhány évtizede, az újjáélesztési módszereknek köszönhetően képesek arra, hogy szerencsés esetben visszahozzák a betegeket - szó szerint - " a sír széléről". Ezzel lehetővé vált, hogy nagy számban kezdjék összegyűjteni a halálközeli élményekről szóló beszámolókat.

A kutatók a sok adat alapján több szakaszt különböztettek meg, meghökkentően hasonlítanak a Tibeti Halottaskönyvben található leírásokra. Az első szaksz meglehetősen emlékeztet a testből való kilépés élményére. Az ember azt érzi, hogy kilebeg a testből, és sok elbeszélés szerint szokatlan  nézőpontból lát egy eseménysort vagy jelentet  - néha a saját testét. Mindezt rendkívüli nyugalom érzése kíséri. Sokan számoltak be arról, mennyire mulatságosnak találták az alattuk sürgölődő emberek látványát. Még azt is le tudták írni, milyen módszerekkel próbálták újjáéleszteni őket az orvosok a műtőben.Az alany ezután egy sötét alagúton haladt végig, eközben erős szelet érez, vagy annak a hangját hallja. Az alagút végén  ragyogó fényt lát, halott barátainak vagy rokonainak az alakjait, olykor pedig egy "fénylényt" , akit a vallási meggyőződés szerint azonosít - Ritchie meg volt győződve, hogy Jézussal találkozott.
A következő helyszín egy napfényben úszó, virágokkal és patakokkal ékes gyönyörű kert, vagy a kristályból, üvegből épült "fényváros". Ezt követi "az élet filmje": az egyén előtt leperegnek az elszalasztott lehetőségei, szembesül azzal, hogy mit tehetett volna jobban, vagy hogyan segíthetett volna másokon. Úgy érzi, a tér és az idő többé nem létezik, s abban a pillanatban, amikor visszatér az életbe, mélységes csalódást érez.

Sok ilyen élménynek logikus magyarázata van. A halál előtti másodpercekben például sok esetben lezuhan a vérnyomás és csökken az agyba jutó oxigén mennyisége. Emiatt az agysejtek egy részének működése előbb áll le, mint a többié.
A látás agyi területén például tovább maradnak működőképesek a látótér központi részét érzékelő sejtek. A látómező pereméről viszont egyre kevesebb üzenet érkezik, s ezt úgy fogja föl a haldokló, hogy ragyogó fényt lát a peremen pedig sötét árnyékokat. A magához térő ember minderre mind alagútra emlékszik.