Forrás: http://rejtelyekszigete.com/szellemvilag/halottak-frekvenciaja-feher-zaj/
Összeállította:
Szerémi Bora
Nemrég hallottam egy férfi
beszámolóját, aki egy halálosnak mondható autóbaleset után, bár végül
visszajött, igen messze kalandozott. Húsz percen át beszélt a furcsa utazásról,
mégis egy dolog nagyon megmaradt bennem azokból, amiket mondott: egy dolog nagyon
fáj, ha nem kérhetsz bocsánatot attól, akit megbántottál, mert ő a földön
maradt, és már nem hallja, mit mondasz…
A
Lászlóval készült beszélgetést egyébként az agykontrollosok vették föl, ezért
hiteles számomra. Egészen pontosan dr. Domján László beszélget vele arról, mit
érzékelt abban az állapotban, amikor azt hitte magáról, hogy jól van, hogy él,
miközben szétroncsolt teste a szintén roncs sportautójában feküdt élettelenül.
Nagyon
szép gondolatok hangzottak el ebben a beszélgetésben, László lüktetés-féle
zenét hallott, és rádöbbent, hogy rég halott szerettei és ismerősei gyűltek
köré, hogy segítsenek rajta. A mintegy tíz évvel azelőtt meghalt édesapja
nyitotta föl a „szemét”, hogy meghalt, ő mutatta meg a kocsiban vérző,
összeroncsolt testet, és azt is mondta, hogy fiam, korán jöttél. A köré gyűlt
lelkekkel, ha volt még dolga, azt megbeszélte, aztán egyre feljebb emelkedett,
egyre távolabb a baleset helyszínétől, ahol időközben összegyűltek az emberek,
akiknek hallotta a gondolatát, és ahogy eltávolodott, úgy lett egyre könnyebb
és könnyebb. Miután megértette, hogy meghalt, boldog lett, és azt gondolta, ha
ez a halál, akkor ez csodálatos.
Ezután
egy mesebeli, rét-szerű helyre ért, ami mégsem rét volt, mert inkább fények
voltak, mint fűk és virágok, mégis maga volt a csoda. Ott történt, hogy
elkezdődött az a bizonyos film, amin végignézhette az életét. Egyszerre volt
szereplője és megfigyelője az életének. Megtapasztalta, amit akkor gondolt,
amit beszélt, és amit tett. Tudta, miért gondolta, mondta, tette azt, és
hirtelen azt is tudta, mit kellett volna gondolnia, mondania, tennie. Ha olyan
történet pergett a filmen, amiben László megbántott valakit, és nem kért tőle
bocsánatot, az mérhetetlen szomorúsággal töltötte el. Főleg azért, mert már nem
tehette jóvá, hiszen gondolatban megkövetni valakit nem egyenlő a valódi
bocsánatkéréssel.
Ekkor
az jutott eszembe, hogy hiszen – többek között – talán ezért van, hogy a
halottak mindenképpen üzenni akarnak nekünk, élőknek. Először is haláluk után
sokáig azt gondolják, hogy nem történt semmi, élnek, és képesek kommunikálni.
De mivel nincs testi kiterjedésük, az a fajta kommunikáció megmarad az energiák
szintjén, nem tud manifesztálódni. És azok az energiák pedig, ki tudja, mi
módon „csapódnak le” a mi földi világunkban.
A
kopogó szellemek például zörejeket, surranásokat, koppanásokat hallatnak.
Levernek, felborítanak dolgokat. Feltehetően ezt nem szándékosan teszik, hanem
az a hatalmas energia, amivel az üzenetüket, mondandójukat akarják eljuttatni
hozzánk, ezt az eredményt hozza.
Mivel
energiáról beszélünk, nagyon is elképzelhető, hogy az üzenet rezgése,
frekvenciája megzavarja más – frekvenciákat kibocsátó – szerkezet működését.
Amikor a rádiónknak egyszer csak elállítódik a csatornája, és a toplista
helyett hirtelen csak recsegést hallunk, és dühösen tekergetni kezdjük a
keresőgombot, nem is gondolunk arra, hogy talán egy halottunk szeretne üzenni
nekünk, és az ő energiái zavarták meg a rádióadást.
Egyik
újságíró ismerősöm digitális magnetofont vásárolt, hogy arra vegye fel az
interjúkat, mert arról azonnal a számítógépre tudja másolni a hanganyagot, és
nincs szükség szalagokra. Ez az ismerősöm halálra vált arccal mesélte, hogy
amióta meghalt az egyik gyerekkori barátja, teljesen megőrült a digitális
diktafonja. Olyan recsegéseket produkál, amelyekre nincs magyarázat, mert
határozottan emlékszik, hogy amikor az interjú készült, semmilyen hasonló zaj
nem zavarta meg a felvételt. Gondolta, talán a szerkentyűnek van valami baja,
és legközelebb a férje diktafonját vitte magával.
De
azon ugyanúgy megjelentek a fura sípolások, recsegések. És az egész jelenség
épp a haláleset óta volt így. A kollégám ekkor nyomozni kezdett, és rátalált a
Fehér zaj jelenségre. Lelassítva, felhangosítva is többször meghallgatta a
felvételt, és furcsa dolgokat tapasztalt. Bár kivehető szavakat, emberi hangra
emlékeztető formulákat nem hallott ki a zajból, de nagyon éteri, kísérteties,
suhogó, szinte síró hanghatásokat igen. Ez persze nem bizonyíték semmire,
csupán csak elgondolkodtató.
Az
EVP (Electronic Voice Phenomena – elektronikus hangjelenség) magas színvonalon
kutatott, mégis csak nagyon kevéssé felfedett paranormális jelenség, amelynek
odaadó hívei vannak szerte a világon. Fehér zaj címmel filmet is vetítettek a
mozikban, érdemes utána nézni. A film arról szól, hogy a holtak bizonyos
csatornákon (elektromos készülékek frekvenciáin) keresztül olykor megpróbálnak
kapcsolatot teremteni az élőkkel.
A
filmben az elhunytak részéről kezdeményezett kapcsolat a televízió-, rádió- és
számítógép-frekvenciákon keresztül jön létre, ezeket a frekvenciákat nevezik a
film címeként választott fehér zajnak, amiket aztán a fizikai világban élők
fogadnak és értelmeznek. A paranormális jelenségek kutatói közül szinte
mindegyikben egy közös vágy munkál: hogy kommunikáljon azzal, aki a szerettei
közül már eltávozott. Persze, ha szeretteink megtehetik ezt, akkor miért ne
tehetnék meg ugyanezt azok, akik nem szerettek minket?
A
filmben a feleségét gyászoló férj (Michael Kaeton) találkozik egy férfival, aki
állítólag jeleket kap a nejétől a túlvilágról. Méghozzá különböző
frekvenciákon.
Persze
a film az csak film, nem kötelező elhinni, amit a forgatókönyvírók állítanak,
az ember fülében mégis elültetik a bogarat. Épp úgy, ahogy a már-már
klasszikusnak számító Hatodik érzék című filmmel, amiből megtudhattuk, amit
azóta is innen-onnan „bizonyítva”, megerősítve érzünk, hogy a halott épp úgy él
tovább a saját világában, mintha élne, olyannyira, hogy sokáig rá se jön, hogy
halott.
Forrás:
www.lelek.lap.hu
www.wikipédia.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése