Túlvilágjárók: Élmények a halál közelében

Az élmény

A halálközeli élmény leggyakoribb összetevői: a halál beálltát megállapító ember szavainak hallása, békesség és fájdalommentesség érzete, a testből való kilépés élménye, a test körül zajló események látása, találkozás halott hozzátartozókkal, áthaladás egy sötét alagúton, fényhatás érzékelése, az életút áttekintése, annak az érzete, hogy vissza kell térni az életbe, az ettől való vonakodás, majd a visszatérés után az élmény kifejezésének nehézsége. Nem mindenki éli át a halálközeli élmény minden elemét, és azállandó elemek sokszor egyéni jellemzőkkel egészülnek ki.

Annyira különösek, sokak számára hihetetlenek ezek a beszámolók, hogy Moody könyvének megjelenése után jó néhányan azt gondolták, hogy a történeteket csak a szerző találta ki, s az újabb beszámolók ennek mintájára születnek. A valóság ezzel szemben az, hogy jóval Moody könyvének megírása előtt is ismertek voltak ilyen beszámolók. A legrészletesebb leírást a tibeti Halottak Könyvében találhatjuk, amelyet a Kr. sz. VIII. században jegyeztek le, de a szövege jóval korábbi szájhagyomány. Ez az írás a halál utáni állapotot ismerteti, részletesen szól mindazokról az elemekről is, amelyekről manapság a klinikai halálból visszatért emberek beszámolnak. Önéletrajzi írásokban még Moody könyvének megjelenése előtt számolt be saját halálközeli élményéről például az analitikus C. G. Jung (Emlékek, álmok, gondolatok), a sarkkutató Richard Byrd (Egyedül), az angol írónő, Katherine Anne Porter (Fakó ló fakó lovasa), a magyar írók közül pedig Móra Ferenc (Amikor én az égben jártam).

A halálközeli élményekkel foglalkozó első írás 1892-ben jelent meg Albert Heim svájci geológus profeszszor munkájaként, aki egy szikláról lezuhanva a levegőben élte át ezt az élményt. Alpinista társaitól harminc hasonló beszámolót gyűjtött össze. A jelenség értelmezésére vállalkozó első hipotézis 1930-ban jelent meg, s a halálközeli élményt a halálfélelem elleni védekező mechanizmusként értelmezte.

A jelenség napjainkban az érdeklődés előterébe került, jórészt azért, mert megnőtt a halálközeli élményt személyesen is átélő emberek száma. A Gallup Közvéleménykutató Intézet felmérése szerint az amerikai lakosság 5 százaléka élte már át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az Egyesült Államokban nyolcmillió embert jelent. Az élmények gyarapodásának oka elsősorban az újraélesztési technika fejlődése, másrészt pedig az, hogy halálközeli élményt valójában nem csak a klinikai halál állapotában lehet átélni. Ugyanilyen tapasztalatokat szerezhetnek életveszélyes helyzetben levő, de azt testi károsodás nélkül túlélő emberek. Halálközeli élmény átélhető bizonyos kábítószerek (elsősorban az LSD, a hasis és a meszkalin), valamint bizonyos műtéti altatószerek (elsősorban a ketamin) hatására, sőt, akár tudatosan, meditáció útján is. Maga a halálközeli élmény kifejezés tehát pontatlan, de mivel már általánosan elterjedt, és nehéz más fogalommal helyettesíteni, továbbra is ezt használják a jelenség leírására.

Utóhatások

Ez az élmény erőteljesen hat az átélőire, s nem egyszer alaposan megváltoztatja a világnézetüket, a többi emberrel való kapcsolatukat, a halálról, a túlvilágról, a vallásról kialakult nézeteiket. Ezek az utóhatások majdnem annyira jellegzetesek, mint magának a halálközeli élménynek az összetevői.

Bár az első napokban sokan sajnálják, hogy vissza kellett térniük az életbe, rövidesen megerősödik bennük az az érzés, hogy életben maradásuknak valamilyen célja volt. Gyakori, hogy felfokozott aktivitással igyekeznek megtalálni a szinte ajándékként visszakapott élet értelmét. Sokan karitatív tevékenységekbe kezdenek. Ez összefügg azzal is, hogy az életük értékrendje átalakul. Például úgy érzik, hogy a siker, a pénz, a karrier mulandó, s a szeretetet, a mások javára is fordítható tudást tekintik maradandó értékeknek. Emberi kapcsolataikban erősödik az empátia és a tolerancia, érzelmeiket főleg a mások iránti szeretetüket nyíltabban fejezik ki. Az életszeretetük nő, és csökken öngyilkossági hajlamuk. Érdeklődésük a különféle vallások tanításai felé fordul, elmélyül a vallásos hitük, de elutasítóbbá válhatnak a dogmákkal szemben. Halálfélelmük enyhül, s növekszik a halál utáni létezésbe vetett hitük.

A hiányzó oxigén

A halálközeli élményeket természettudományos, pszichológiai, természetfeletti magyarázatokkal és kombinációikkal próbálják értelmezni.

A természettudományos magyarázatok jórészt a klinikai halált kísérő élettani folyamatokra építenek. A szívműködés és a légzés megszűnésével az agy nem jut elegendő oxigénhez, és felszaporodik az anyagcsere során keletkező szén-dioxid. Több kutató szerint ezek a folyamatok idézik elő a halálközeli élményeket. Ennek az elméletnek kísérletes bizonyítéka is van: önkénes kísérleti személyekkel oxigénben szegény és szén-dioxidban gazdag levegőt lélegeztettek be, s ezzel a halálközeli élmények számos elemét sikerült előidézni. A nyolcvanas évek végére tisztázták a folyamat néhány részletét is: az oxigénhiány és a széndioxid-túlsúly hatására nagy mennyiségben szabadul fel az agyban az endopszichozin nevű polipeptid. Ennek elsődleges szerepe, hogy bizonyos ioncsatornák zárásával megakadályozza, hogy az agy oxigénhiány miatt károsodjon. E védekező reakció mellékhatásaként az endopszichozin izgalmi állapotot vált ki azokon az agyterületeken, ahol megkötődik. Például a halántéklebeny izgalmi állapota az emlékképek felidéződésével, a limbikus rendszer fokozott aktivitása pedig eufórikus érzésekkel jár. Az agyműtétek véletlen tapasztalata volt az a felismerés, hogy a testenkívüliség élménye bizonyos agyterületek ingerlésével kiváltható. Különösen a halántéklebeny gazdag ilyen területekben. Az elmélet összefoglalóan tehát azt állítja, hogy a halálközeli élmény az agy oxigénszegénység miatti védekező mechanizmusának mellékterméke, egyes agyterületek egyidejű izgalmi állapotának következménye. Feltételezhető az is, hogy az endopszichozin felszabadulásnak az oxigénhiány mellett egyéb triggerei is vannak - ez teszi érthetővé, hogy az ilyen élmények nemcsak a klinikai halál biológiai folyamataihoz társulhatnak.

Míg a természettudományos magyarázatok elsősorban az élmény kialakulásának biológiai hátterét tárták fel, addig a pszichológiai magyarázatok a tartalmi elemek értelmezésében segíthetnek. Ezeknek az elméleteknek az egyike C. G. Jung analitikus pszichológiájából indul ki. Jung megfigyelte, hogy a világ különböző részein élőés egymással kapcsolatban sohasem volt népcsoportok meséiben, mítoszaiban, mondáiban ugyanazok az elemek ismerhetők fel. Ennek magyarázataként feltételezte, hogy az emberiségnek egy általa kollektív tudattalannak nevezett közös sajátsága van, amelynek szerkezeti elemei az úgynevezett archetípusokmindnyájunkban jelen vannak. Mivel a halálközeli élmények hasonlóképpen a mesékhez, legendákhoz, mítoszokhoz világszerte azonos elemeket tartalmaznak, feltételezhető, hogy ezek is archetipikus eredetűek. A halálközeli élmények nagy mértékben hasonlóak a születés élményéhez (áthaladás egy sötét csatornán, kiérkezés a fényre, más emberek látása, egy másik világ megtapasztalása stb.), ezért - az egyik jungi elmélet szerint - a klinikai halál állapotában a születés és a halál archetípusa aktiválódik. A jelenséget az élet során szerzett tapasztalatok, emlékek, kulturális ismeretek és a személyes tudattalanból származó vágyak, fantáziák teszik egyénivé.

A természetfölötti magyarázatok a halálközeli élményt olyan folyamatnak tekintik, amelynek során a lélek elválik a testtől. Mivel a Biblia nem tartalmaz egyértelműen halálközeli élménynek tekinthető leírást, ezt az értelmezést az egyházi körökben vitatják.

Napjainkban a kombinált magyarázatok terjedtek el a legjobban. E nézetek képviselői szerint a különböző alapokra épülő elméletek, magyarázatok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Tehát a halálközeli élmény végleges formájának kialakulásában a biológiai folyamatoknak csakúgy jut szerep, mint a pszichológiai, a kulturális és a transzcendens hatásoknak.

Kutatási irányok

A halálközeli élmények kutatói - többségükben orvosok és pszichológusok - nemzetközi szervezetet (International Association of Near Death Studies) alkotnak, amely kiadja Anabiosis című szaklapját. A kutatások fő célja ma a jelenséget kiváltó és befolyásoló tényezők vizsgálata, az értelmezések pontosítása. Az előbbi kutatások kapcsán kiderült, hogy a halál közelébe kerülés módjától függően a halálközeli élményeknek két csoportja különböztethető meg. Ha a klinikai halál hirtelen (például baleset, szívinfarktus stb. során) következik be, a domináló elem a testenkívüliség lesz. Ezzel szemben amikor az élmény átélését hosszabb betegség előzi meg, gyakoribbak a víziószerű elemek (halott rokonokkal, vallási alakokkal való találkozás).

A kultúraközi vizsgálatok a befolyásoló tényezők szerepére mutatnak rá. Osis és Haroldson vizsgálatukban 442 amerikai és 435 indiai beszámolót dolgoztak fel. A leírásokban szereplő vallási alakokat az információközlők minden esetben a saját vallásuknak megfelelően nevezték meg. Ez megerősíti más kutatók véleményét is, miszerint a halálközeli élmények szerkezeti elemei állandóak, ám ezeket az egyén kultúrájának megfelelően értelmezi.

Többen foglakoznak a gyermekek, az öngyilkosok és a születésük óta vak emberek halálközeli élményeivel is. Mindezek mellett a kutatók egyre jobban figyelnek az élmény utóhatásaira és ennek a pszichoterápiában való felhasználására.

Az élmény elriaszt

Az öngyilkosság során halál közeli élményt átélőkről kiderült, hogy szignifikánsan ritkábban kísérelnek meg újra öngyilkosságot, mint azok, akik ilyen tapasztalatra nem tettek szert. Egyesek ezt a tapasztalatot pszichoterápiás céllal használják. Ennek legegyszerűbb formája az úgynevezett biblioterápia: e jelenséggel kapcsolatos beszámolókat olvastatnak a páciensekkel. Eredményesen használják a halálközeli élményeket haldoklók és gyászolók gondozása során is a megnyugvás, az elfogadás elősegítésére.

A halálközeli élmény mindmáig misztikus jelenségének értelmezésben az elmúlt két évtized kutatásai egyre mélyebbre jutottak. Bizonyos elemeinek (például a testenkívüliségnek, az érzékszerveken kívüli érzékelésnek) a teljes magyarázata még a jövő feladata.

Dr. Pilling János pszichiáter

Halottak frekvenciája: A Fehér Zaj

Forrás: http://rejtelyekszigete.com/szellemvilag/halottak-frekvenciaja-feher-zaj/

Összeállította: Szerémi Bora

Nemrég hallottam egy férfi beszámolóját, aki egy halálosnak mondható autóbaleset után, bár végül visszajött, igen messze kalandozott. Húsz percen át beszélt a furcsa utazásról, mégis egy dolog nagyon megmaradt bennem azokból, amiket mondott: egy dolog nagyon fáj, ha nem kérhetsz bocsánatot attól, akit megbántottál, mert ő a földön maradt, és már nem hallja, mit mondasz…

A Lászlóval készült beszélgetést egyébként az agykontrollosok vették föl, ezért hiteles számomra. Egészen pontosan dr. Domján László beszélget vele arról, mit érzékelt abban az állapotban, amikor azt hitte magáról, hogy jól van, hogy él, miközben szétroncsolt teste a szintén roncs sportautójában feküdt élettelenül.

Nagyon szép gondolatok hangzottak el ebben a beszélgetésben, László lüktetés-féle zenét hallott, és rádöbbent, hogy rég halott szerettei és ismerősei gyűltek köré, hogy segítsenek rajta. A mintegy tíz évvel azelőtt meghalt édesapja nyitotta föl a „szemét”, hogy meghalt, ő mutatta meg a kocsiban vérző, összeroncsolt testet, és azt is mondta, hogy fiam, korán jöttél. A köré gyűlt lelkekkel, ha volt még dolga, azt megbeszélte, aztán egyre feljebb emelkedett, egyre távolabb a baleset helyszínétől, ahol időközben összegyűltek az emberek, akiknek hallotta a gondolatát, és ahogy eltávolodott, úgy lett egyre könnyebb és könnyebb. Miután megértette, hogy meghalt, boldog lett, és azt gondolta, ha ez a halál, akkor ez csodálatos.

Ezután egy mesebeli, rét-szerű helyre ért, ami mégsem rét volt, mert inkább fények voltak, mint fűk és virágok, mégis maga volt a csoda. Ott történt, hogy elkezdődött az a bizonyos film, amin végignézhette az életét. Egyszerre volt szereplője és megfigyelője az életének. Megtapasztalta, amit akkor gondolt, amit beszélt, és amit tett. Tudta, miért gondolta, mondta, tette azt, és hirtelen azt is tudta, mit kellett volna gondolnia, mondania, tennie. Ha olyan történet pergett a filmen, amiben László megbántott valakit, és nem kért tőle bocsánatot, az mérhetetlen szomorúsággal töltötte el. Főleg azért, mert már nem tehette jóvá, hiszen gondolatban megkövetni valakit nem egyenlő a valódi bocsánatkéréssel.

Ekkor az jutott eszembe, hogy hiszen – többek között – talán ezért van, hogy a halottak mindenképpen üzenni akarnak nekünk, élőknek. Először is haláluk után sokáig azt gondolják, hogy nem történt semmi, élnek, és képesek kommunikálni. De mivel nincs testi kiterjedésük, az a fajta kommunikáció megmarad az energiák szintjén, nem tud manifesztálódni. És azok az energiák pedig, ki tudja, mi módon „csapódnak le” a mi földi világunkban.

A kopogó szellemek például zörejeket, surranásokat, koppanásokat hallatnak. Levernek, felborítanak dolgokat. Feltehetően ezt nem szándékosan teszik, hanem az a hatalmas energia, amivel az üzenetüket, mondandójukat akarják eljuttatni hozzánk, ezt az eredményt hozza.

Mivel energiáról beszélünk, nagyon is elképzelhető, hogy az üzenet rezgése, frekvenciája megzavarja más – frekvenciákat kibocsátó – szerkezet működését. Amikor a rádiónknak egyszer csak elállítódik a csatornája, és a toplista helyett hirtelen csak recsegést hallunk, és dühösen tekergetni kezdjük a keresőgombot, nem is gondolunk arra, hogy talán egy halottunk szeretne üzenni nekünk, és az ő energiái zavarták meg a rádióadást.

Egyik újságíró ismerősöm digitális magnetofont vásárolt, hogy arra vegye fel az interjúkat, mert arról azonnal a számítógépre tudja másolni a hanganyagot, és nincs szükség szalagokra. Ez az ismerősöm halálra vált arccal mesélte, hogy amióta meghalt az egyik gyerekkori barátja, teljesen megőrült a digitális diktafonja. Olyan recsegéseket produkál, amelyekre nincs magyarázat, mert határozottan emlékszik, hogy amikor az interjú készült, semmilyen hasonló zaj nem zavarta meg a felvételt. Gondolta, talán a szerkentyűnek van valami baja, és legközelebb a férje diktafonját vitte magával.

De azon ugyanúgy megjelentek a fura sípolások, recsegések. És az egész jelenség épp a haláleset óta volt így. A kollégám ekkor nyomozni kezdett, és rátalált a Fehér zaj jelenségre. Lelassítva, felhangosítva is többször meghallgatta a felvételt, és furcsa dolgokat tapasztalt. Bár kivehető szavakat, emberi hangra emlékeztető formulákat nem hallott ki a zajból, de nagyon éteri, kísérteties, suhogó, szinte síró hanghatásokat igen. Ez persze nem bizonyíték semmire, csupán csak elgondolkodtató.

Az EVP (Electronic Voice Phenomena – elektronikus hangjelenség) magas színvonalon kutatott, mégis csak nagyon kevéssé felfedett paranormális jelenség, amelynek odaadó hívei vannak szerte a világon. Fehér zaj címmel filmet is vetítettek a mozikban, érdemes utána nézni. A film arról szól, hogy a holtak bizonyos csatornákon (elektromos készülékek frekvenciáin) keresztül olykor megpróbálnak kapcsolatot teremteni az élőkkel.

A filmben az elhunytak részéről kezdeményezett kapcsolat a televízió-, rádió- és számítógép-frekvenciákon keresztül jön létre, ezeket a frekvenciákat nevezik a film címeként választott fehér zajnak, amiket aztán a fizikai világban élők fogadnak és értelmeznek. A paranormális jelenségek kutatói közül szinte mindegyikben egy közös vágy munkál: hogy kommunikáljon azzal, aki a szerettei közül már eltávozott. Persze, ha szeretteink megtehetik ezt, akkor miért ne tehetnék meg ugyanezt azok, akik nem szerettek minket?

A filmben a feleségét gyászoló férj (Michael Kaeton) találkozik egy férfival, aki állítólag jeleket kap a nejétől a túlvilágról. Méghozzá különböző frekvenciákon.

Persze a film az csak film, nem kötelező elhinni, amit a forgatókönyvírók állítanak, az ember fülében mégis elültetik a bogarat. Épp úgy, ahogy a már-már klasszikusnak számító Hatodik érzék című filmmel, amiből megtudhattuk, amit azóta is innen-onnan „bizonyítva”, megerősítve érzünk, hogy a halott épp úgy él tovább a saját világában, mintha élne, olyannyira, hogy sokáig rá se jön, hogy halott.

Forrás: 

www.lelek.lap.hu

www.wikipédia.hu

Óda az agyhoz

Láma Ole Nydahl: a halál nem jelenti az élet végét

Forrás: http://www.femina.hu/lelekprojekt/lama_ole_nydahl_felelem_nelkuli_halal

A fizikai halál nem jelent elmúlást. Egy megszabadult állapotba érkezhetünk, illetve másokat is hozzásegíthetünk ehhez. Egyszer mindannyiunknak el kell mennie, ez a fajta bizonyosság pedig sokakat félelemmel tölt el. Holott, bármilyen meglepő, a haldoklás folyamata és a halál pillanata lehet akár örömteli is.

A tibeti mesterek mindezt évezredek óta tudják, így nem szenvedésként vagy veszteségként élik meg, ha eljön az idejük. Tanításaikat Ole Nydahl, a világszerte ismert dán származású tibeti buddhista meditációs mester és láma most a szélesebb nyilvánossággal is megosztotta Félelem nélküli halál című könyvében, magyarországi tartózkodása során pedig a Femina olvasóinak is beszélt a halálban rejlő csodálatos lehetőségekről.

A tudatosság nem tud meghalni

Az elmúlt években az agykutatás is mind távolabb kerül materialista szemlélettől. Egyfelől számos megfigyelésre nem sikerült agybiológiai magyarázatot találni, másfelől halálközeli élmények kutatása során rendre beigazolódik, hogy az agytól függetlenül is lehetséges tapasztalás - vagyis a tudatosságot nem az agy hozza létre. Mindez összecseng Buddha 2500 éves tanításával, miszerint a tudatosság valójában időtlen és határtalan, és mint ilyen, nem tud megszületni, ebből adódóan pedig meghalni sem. Csupán a test az, ami mulandó.

Felkészülés a halálra - elengedés

Mint mondja, a halált leginkább az könnyíti meg, ha el tudjuk engedni mindazt, ami a földi síkhoz köt minket. Ilyen lehet a mindenki tartós hasznára megalkotott végrendelet, illetve az, ha gondoskodunk a munkánk folytatásáról.

Ennél jóval nehezebb lehet az elválás családtagjainktól és barátainktól. Láma Ole bölcs dolognak tartja, ha minden jót kívánva elbúcsúzunk egymástól, örömmel visszatekintve minden jóra, amit adni tudnunk egymásnak, majd folytatja mindenki a maga útját.

Mindazonáltal a búcsú nem végleges. A lámának meggyőződése, hogy 2007-ben elhunyt feleségével, a szintén buddhista tanító Hannah-val már több előző életükben találkoztak, és következő inkarnációikban is egy párt alkotnak majd, folytatva a közös munkát - ám számára Hanna jelenleg is mindig és mindenhol jelen van.

A veszteségtől való félelemre kiváló ellenszer lehet az is, ha a hátralévő időnkben élvezzük a boldogsággal, szeretettel, többletenergiával megtöltött pillanatokat, a szokványos, középszerű vagy negatív jelenségeket pedig csupán felhőknek tekintjük, melyek hamarosan úgyis odébbállnak - minél inkább így teszünk, annál inkább az előbbiek jelentik majd valódi állapotunkat.

A haldokló támogatása - karmánk javítása

A nyugati kultúrában sokan - a legjobb szándék ellenére is - egyfajta lelki teherként élik meg haldoklás végigkísérését, hiszen megrázó számukra az egykor viruló emberi lény hanyatló állapotával szembesülni, és gyakran nem is igazán tudják, hogyan segíthetnének rajta. Gondoljunk arra, javasolja Láma Ole, hogy mindazon jelentőségteljes dolgok, amiket a haldokló élete során véghezvitt, most is vele vannak, és meghatározzák a lényét. Amit elmúlni látunk, az csupán a test. A tudat nem vész el, hanem egy, a köztes létben lezajló érési folyamatot követően - mintegy újracsomagolva - megnyilvánul majd a következő életben.

Ez a fajta hozzáállás nemcsak a haldoklót gazdagítja, hanem azokat is, akik támogatják őt. Hat, Buddha által meghatározott, ám világnézettől függetlenül mindenki számára jótékony hatású cselekedetben nyilvánulhat meg, úgymint nagylelkűség, körültekintő cselekvés, türelem, lelkes aktivitás, meditáció és bölcsesség. Mint Láma Ole mondja, e cselekedetek gyakorlása jó benyomásokat eredményez - a jó benyomások pedig elősegítik a fejlődésünket, ezáltal jobbá teszik a karmánkat, végső soron tehát nemcsak haldoklónak, hanem nekünk is hasznunkra vannak.

A hat cselekvés

Nagylelkűség. A haldokló szükségleteire való figyelem - anélkül, hogy megfojtanánk őt a gondoskodásunkkal -, segítség a gyakorlati dolgok elintézésében.

Körültekintő cselekvés. Békés és nyugodt környezet biztosítása.

Türelem. Ha - például a haldokló viselkedése miatt - kijövünk a sodrunkból, azzal a jó benyomások, amelyeket korábbi cselekedeteinkkel építettünk fel, szertefoszlanak, ami pedig az elkövetkező újjászületés alapját is megzavarhatja; ezt megelőzendő emlékezzünk a szép dolgokra, tudatosítsuk magunkban a haldokló frusztrációját - így újra kifejlődik a türelmünk.

Lelkes aktivitás. Gondoskodás a haldoklóról akkor is, amikor már nagyon fáradtak vagyunk. Tetterősen mások javára válni olyan erőt teremt, amely más jelentőségteljes élethelyzetben is alkalmazható. A haldokló pedig érzi, hogy erőnkön felül teszünk érte, ami az elkövetkező életekre is megerősíti a kapcsolatunkat.

Meditáció. A meditáció során távolságot hozunk létre a tudatban megjelenő, majd ott feloldó jelenségektől. A vezetett meditáció segíthet a haldoklónak abban, hogy tudatállapota higgadttá váljon, és képes legyen a lényegre összpontosítani.

Bölcsesség. Az előző öt cselekedet révén - amit öt lábként is emlegetnek - eljuthatunk a bölcsesség állapotába, amikor is tudatosul bennünk, hogy mindannyian időtlenek és elpusztíthatatlanok vagyunk.

Segítség a halál után

A légzés és a keringés leállásával - vagyis amikor orvosi szempontból bekövetkezik a halál - a tudatosság és a test kapcsolata még körülbelül 30 percig nem szakad meg, bizonyos energiák pedig finoman feloldódnak. Ezt a folyamatot belső légzésnek nevezik, és három fázisa alatt megszabadulunk a haragból, a ragaszkodásból és a nemtudásból származó érzelmektől. Jó, ha ilyenkor a test háborítatlan maradhat, így Láma Ole azt javasolja, hogy az orvosi halál utáni fél órában, ha csak lehet, ne bolygassák azt.

A halál után még hét hétig módunkban áll hatni az eltávozott tudatára, így például jót cselekedhetünk a nevében, vagy kívánhatunk neki kellemesebb közteséletet vagy kedvezőbb újjászületést. Továbbá a tudat ez idő alatt még visszatérhet emberekhez, helyszínekre, akik vagy amelyek fontosak voltak számára. Ilyenkor további lehetőségek nyílnak számunkra, hogy jót tegyünk vele, vagyis jó karmát kaphasson a köztesállapothoz és az újjászületéshez. Teljesítsük az eltávozott kívánságait, idézzük fel a hozzá kapcsolódó szép emlékeket. A ragaszkodás - "Miért hagytál el engem?" - nemhogy nem segíti a további fejlődést, de egyenesen teher a halott számára, hiszen bármennyire szeretne, nem tud visszatérni. Gondoljunk inkább arra, hogy a halott már jó helyen van, és egyébként is viszontlátjuk majd egymást.

Phova: a tudatos halál gyakorlata

A tibeti buddhizmus létezik a tudatos halál gyakorlata, a phova, amit a haldoklás során mind önmagunk, mind mások számára alkalmazhatunk. Segítségével a tudat és a test elválásakor egy zavarodott állapotból egy megszabadult állapotba érkezhetünk, illetve másokat is hozzásegíthetünk ehhez. A gyors, egyszersmind hatékony gyakorlatnak már korábban, akár a mindennapjaink során is nagy hasznát vehetjük. Végzésével negatív benyomásaink feloldódnak, a tudatunk kitisztul. Azok közül, akik elsajátították, sokan egy phova előtti és phova után időszakra osztják az életüket, és az utóbbit sokkal jobbnak tartják!

Fotók: Gara Gábor, Milassin Csaba, www.facebook.com/Hannah.Nydahl

Újabb tudós érvelt amellett, hogy a halál nem létezik

2014/04/14   Forrás: http://filantropikum.com/ujabb-tudos-ervelt-amellett-hogy-a-halal-nem-letezik/

A halál nem létezik – állítja Robert Lanza, az Advanced Cell Technology kutatója, aki kijelentését a kvantumfizika útján igyekezett bebizonyítani.

A kutató szerint, amikor a test „elemei” lemerülnek, még 20 watt „információs energia” marad. A kvantumfizika eredményein alapuló elmélet az egyetlen univerzum helyett „multiverzumról”, párhuzamos világokról beszél, alapja a biocentrizmus, amelyről korábban a Filantropikum.com-on is írtunk. E szerint végtelen számú univerzum létezik, és minden, ami megtörténhet meg is történik ezekben. Ami viszont nem történhet meg, az csak a halál. Mivel ezek az univerzumok egymással párhuzamosan léteznek, lényegtelen, hogy mi történik egyikben, a történet a másikban folytatódik.

Ha egy test elpusztul az egyik univerzumban, akkor a 20 wattos energetikai magja, ami az agyat számítógépként működtette, nem semmisül meg a testtel. A fizika jó ideje bebizonyította, hogy az energia nem vész el, csak átalakul, ez alapján pedig az információs energiakútja egy másik univerzumban landol.

A kvantummechanika egyik fontos kísérlete a kétrés-kísérlet, amely a fény kvantumjaival, a fotonokkal foglalkozik. A kísérlethez szükség van egy átlátszatlan lemezre, amelyen két keskeny, párhuzamos rés húzódik, egy ernyőre és egy monokromatikus (egyféle hullámhosszú fényt sugárzó) fényforrásra. A lemez egyik oldalára elhelyezzük a fényforrást, a túlsó oldalára pedig az ernyőt. A kibocsátott fény nagy része a lemeznek ütközik, kisebb része azonban áthalad a réseken és szétszóródva az ernyőnek csapódik, jellegzetes képet alkotva azon: sötét és világos sávokat látunk megjelenni. Azonban ha csak az egyik rést hagyjuk nyitva, az ernyőn a fotonok szétszóródva össze-vissza képet alakítanak ki. Az ernyő mindegyik pontja mindkét résből kap hullámokat, azonban a hullámok útja a fényforrástól a réseken át az ernyőig nem lesz azonos hosszúságú, így a hullámok nem lesznek azonos fázisban. A hullámok természetéből fakadó interferencia hatására egyes helyeken erősítik, máshol kioltják egymást.

A kísérlet másik figyelemre méltó eredményét akkor láthatjuk, ha elérjük, hogy a fényforrás egyszerre csak egy fotont bocsásson ki. Ha csak egy rést nyitunk ki, nem kapunk sávokat, csupán összefüggő képet az ernyő mentén. Amikor két résen át egyenként indítjuk a fotonokat, arra számíthatnánk, hogy vagy az egyik, vagy a másik résen haladnak át és nincs társuk, ami kiolthatná őket, tehát úgy kellene viselkedniük, mintha csak egy rés lenne: egyenletes eloszlást várnánk az ernyőn. A valóságban azonban akkor is megjelennek a sávok az ernyőn, ha egyenként küldjük át a résen a fényrészecskéket. A kvantummechanika szerint tehát egy-egy foton ki tudja oltani magát. Valahogy úgy halad át az egyik résen, hogy “tudja” közben, mi a helyzet a másik oldalon. A fizikusok már kimondják: a fényrészecske, bármennyire hihetetlen, egyszerre mindkét résen keresztülmegy. Ahogy átért a két résen, két külön hullámként viselkedik.

Továbbá a kvantumfizika úgynevezett koppenhágai modellje azt állítja, hogy egy részecske viselkedését befolyásolja a megfigyelő és a kísérlet. Azaz a részecske reakciója a megfigyelő személyétől és a kísérlet milyenségétől függ. Senki sem tudhatja hogy a részecske miként viselkedik, amikor épp nem egy kísérlet alanya, de valószínűsítik, hogy ilyenkor egy hullámfüggvényt képez, amely tartalmazza lehetséges összes reakcióinak összes variációját. Abban a pillanatban ahogy megfigyelés tárgyává teszik, a függvény részecskévé válik, mely rendelkezik egy hozzá hasonló összetett párral is és ezzel kapcsolódva hozza létre a mi valóságunkban mérhető megjelenését és viselkedését. A jelenség a ”hagyományos fizikában’ egyszerűen nem is létezik ill. annak teljesen ellentmond.

A biocentrizmus szerint így a tér és az idő az emberi elme számára nem egyebek, mint eszköz, a „20 wattos akkumulátor” pedig ezeket úgy rendezi, hogy az érkező információk elérhetők legyenek. Az elmének szüksége van térre és időre, de a „20 wattos akkumulátor” működése ezektől független. Bármi is történik az emberi testtel, az „akkumulátor” az, ami megtapasztalja az átmenetet egy másik univerzumba. Így fordulhat elő, hogy az egyik univerzumban a test meghal, de párhuzamosan egy másik univerzumban tovább élhet. Egyes vélekedések szerint a jövőben az is előfordulhat, hogy párhuzamos énjeink találkoznak. Az is elképzelhető az egyes ének alig különböznek egymástól, míg mások története teljesen más fordulatot vett, így fel sem ismernék egymást.

Robert Lanza szerint, amit most felfedeztek a tudósok az nem egyéb, mint az antik népek mindegyikénél megtalálható Élet, amely összeköti az eget és a földet. Ezt a fizika az Einstein-Rosen-hídnak, vagy ismertebb nevén féregjáratnak nevezi. A „20 wattos akkumulátor” ezt használja az univerzumok közötti energiainformáció cserére. A féregjárat (vagy féreglyuk) vékony, csőszerű képződmény, ami az Univerzum (vagy más univerzumok) két távoli, görbületmentes területét köti össze.

A féreglyukról szóló elmélet a Világegyetem kialakulásának elméleteiből született, közvetlen következménye annak a feltevésnek, hogy a tér pontjai kaotikusan összekötött állapotban vannak vagy lehetnek. Albert Einstein és Nathan Rosen már 1935-ben bebizonyították az egyirányú féreglyukak, a téridő hídjainak lehetőségét. A jelenség neve azóta is Einstein-Rosen híd. Ezeknek kialakulása a fekete lyukakhoz kapcsolódik. A fekete lyuk szingularitása úgy viselkedik, mint egy féreglyuk egyik oldala, ezenkívül instabil, és gyorsan pontszerű szingularitássá válik.

Az 1960-as években John Archibald Wheeler és Robert Fuller számításai szerint a féreglyuk olyan gyorsan omlik össze, hogy azon még a fénysugár sem hatolhatna át. Az elmélet szerint a világegyetemünk egy fekete lyuk közepén található, amelyik egy másik fekete lyuk közepén található, és így tovább. Feltevődik a kérdés, ki az a megfigyelő, aki eldönti, hogy melyik időpillanatban vált univerzumot a „20 wattos akkumulátor”, hogy más tapasztalatokban is része legyen? Sokak szerint a megfigyelő nem más, mint maga az Isten. Ahogy az imádság is mondja: „Mi atyánk, ki vagy a mennyekben (…) legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is”